Ne kicsinyíts, inkább becsüld meg a másik teljesítményét!

June 8, 2019

Ez a téma, az úgynevezett „kicsinyítés”, értsd: mások nyilvánvaló, egyértelmű érdemeinek a leszólása, a másik ember által nem kis, és tisztességes küzdelmek árán elért eredmények bagatellizálása, illetve ennek a miértje mindig is foglalkoztatott, mert igazából soha nem értettem, hogy mire jó. Sem akkor, amikor még fiatal lány voltam és bizony bőven kaptam a „kicsinyítésből”, sem most, hogy már középkorú nő vagyok és ebből a szempontból talán mellékes (vagy mégsem), hogy egyedülálló, elvált szülő, egy kiskorú gyerekkel.

 

 

 

 

Ez az írás egy kicsit személyes, mivel javarészt saját tapasztalatokon alapul és lehet, hogy túl is mutat az egyszülőség témáján, de azért valamilyen módon kapcsolódik hozzá…

 

Az eddigi közel 45 évem során (ami azért már nem kevés) számtalan alkalommal tapasztaltam a fentebb írtakat, azt a bizonyos „kicsinyítést”. Amikor nagyon jól tanultam az általános iskolában, akkor sokan mondták, hogy: „Hát, ez nem nagy dolog.” Aztán később, a középiskolában is jól teljesítettem, akkor is megkaptam, hogy: „Ezt más is megcsinálja.” És valóban, tényleg meg is csinálták (és még fogják is), ahogy a maratont is lefutották már rengetegen, szerintem mégis hatalmas teljesítmény, ahogy az sem mellékes, ha valaki hátrányos helyzetű családból indulva éri el ugyanazt az eredményt, vagy még többet, mint az, aki normál körülmények közül jön. A főiskola, majd az egyetem elvégzése után is mindig voltak olyanok és sajnos, inkább többségben, mint kisebbségben, akik ezeket az eredményeket nem tartották sokra és ezt (legtöbbször kéretlenül) ki is nyilvánították. Ugyanezt tapasztaltam a munkáim során is (szerencsére nem mindig), majd a (jogi) szakvizsga letétele után. Persze, mindezzel nem azt próbálom sugallni, hogy ezeket a dolgokat „lehetetlen” lenne elérni, közel sem. Csupán arra szeretnék rávilágítani, ami akkor is nagyon zavart és még most is rettenetesen irritál: egy ember kemény munkával, tisztességesen elért eredményeinek az ok nélküli, értelmetlen lehúzása.

 

Amikor jó néhány éve úgy alakult az életem, hogy elváltam és gyakorlatilag újra kellett építenem mindent, akkor is megkaptam, hogy: „Másnak nehezebb.” És a vicc az egészben az, hogy még csak nem is panaszkodtam. Megkérdeztek, én pedig tényeket közöltem (mert hazudozni senkinek a kedvéért nem fogok), nevezetesen, hogy például ezt vagy azt egyedül kell megoldanom nap, mint nap, mert ez egyszerűen egy ilyen helyzet és kész.

 

Komolyan nem értem azokat, akik abban lelik örömüket, hogy mindent és mindenkit degradálnak, kisebbítenek. Én úgy gondolom, hogy (sok egyéb más helyzet mellett is, persze) a mai világban egy egyedülálló szülőnek bizony nagyon nincs könnyű dolga. Még akkor sem, ha (mint nálunk) van nagymama, vagy a másik szülő is részt vesz a gyerek(ek) életében. Mindez jó, de nem helyettesíti azt, amikor a szülők együtt, közös háztartásban nevelik és tartják el a gyereket, gyerekeket. (Ám erre közel sem az a helyes reagálás, hogy: „Miért váltál el?”)

 

A világ az elmúlt tíz-tizenöt évben olyan mértékben megváltozott, felgyorsult, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni. Tetszik, vagy nem, hacsak nem remeteként élünk az erdőben, minden szinten helyt kell állni és az idő az, amiből a legkevesebb van. Ma a legtöbben rengeteget dolgozunk a megélhetésünkért, azért, hogy eltartsuk a családunkat és a munkahelyeken is maximális teljesítményt várnak el tőlünk, száz százalékot, minden egyes nap. Folyamatosan haladni kell a korral, mert újabb és újabb kihívások jönnek, gyakrabban és gyorsabban, mint valaha (talán az első ipari forradalom idején érezhettek hasonlót az emberek, de akkor ugye még nagyon más volt a modern társadalmak szerkezete), amiknek meg kell felelni. Egyértelmű, hogy ez a teher kétszeres (vagy sokszoros) akkor, ha egy fő a családfenntartó.

 

Nem állítom, hogy mindig, mindenki „kicsinyít”, mert igenis vannak emberek, akik elismerik a teljesítményt, a kitartó, nehéz munkával elért eredményeket, csak sajnos, én úgy tapasztalom, hogy a „huhogók” még mindig jóval többen vannak. „Egy gyerek nem gyerek.” „Tudok olyat, akinek sokkal nehezebb.” „Nekem van ismerősöm, aki két gyerekkel maradt egyedül és nem elvált, mint te, hanem özvegy.” És még sorolhatnám, napestig. Ahogy az ilyen és hasonló, sokkal inkább irigységről, rosszindulatról, semmint emberségről, együttérzésről árulkodó megjegyzéseket is: „A gyerek nem kifogás.” „A jogi szakvizsga nem is nehéz.” „Az adótanácsadói vizsga sem nehéz.” (Fejti ki az, aki egyiket sem tette le soha.) „Örülj, hogy élsz!” (Egyébként örülök, még akkor is, ha nem vigyorgok reggeltől estig, 0-24-ben.) Komolyan elképesztőek ezek a megjegyzések, mert (számomra) főként egyetlen dolog rajzolódik ki belőlük: az empátia teljes hiánya, jelentős rosszindulattal, keserűséggel fűszerezve.

 

Én mindig úgy éltem, hogy elismertem azokat a sikereket, érdemeket, amik mögött valódi teljesítmény állt. Hogy mi a valódi teljesítmény, az nyilván relatív kategória, értem ezt úgy, hogy mindig az érintett ember lehetőségeihez, képességeihez, élethelyzetéhez kell viszonyítani, de azért érzékelhető és érthető, főleg, ha meghallgatjuk a másikat, ha odafigyelünk rá. Talán érdemes.

 

Őszintén mondom: nekem jól esik az, ha látom, hogy egy másik ember, aki önmagához, az élethelyzetéhez, a körülményeihez képest nagyot alakított, örül annak, ha megdicsérik, ha elismerik. Egyszerűen jó érzés ezt látni, tapasztalni.

 

Szóval, száz szónak is egy a vége: ne „kicsinyítsünk”, mert ezzel egy idő után legfeljebb azt érjük el, hogy mi magunk leszünk egyre „kisebbek”, a szó legrosszabb értelmében!

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload