Ami a mosoly mögött van: egyszülőként egy kisbabával

May 30, 2018

Amikor visszaköltöztem vidékre, naivan azt hittem, milyen jó lesz, hogy viszonylag sok, a kislányommal egykorú baba lesz a faluban, tudunk majd beszélgetni az anyukákkal, meg tudjuk osztani a tapasztalatokat.  Eszembe sem jutott, hogy ezek a tapasztalatok sok esetben teljesen mások lesznek. (Szilvia blogjának első részét erre a linkre kattintva olvashatjátok, a másodikat pedig itt találhatjátok.)

 

 Illusztráció: Wes Hicks/Unsplash

 

Persze tudom, ne panaszkodjak, ha egyszer én döntöttem úgy, hogy egyedül vállalok babát, tudtam, hogy nem lesz könnyű. Igen, tudtam, de ettől még nem vagyok érzelmek nélküli robot. Pláne, ha naponta szembesülök azzal, hogy bárhogy nézzük, csak máshogy fest a dolog, ha van másik szülő is.

 

Gyakran hallom azt, hogy nem is annyira vészesek az éjszakázások, mert a férjem/párom heti egyszer-kétszer biztosan felkel helyettem, és akkor tudok pihenni. Egyszülőként nincs másik opció. Nincs helyettes. Én vagyok, 0-24-ben. A hét, a hónap minden napján. Akkor is, ha beteg vagyok, akkor is, ha sírok a fáradtságtól. Ilyenkor megértően bólogatok, és mosolygok, hogy igen, kell a pihenés. Majd elfordulok, nyelek egyet, és arra gondolok, hogy nekem már 4-5 óra egybefüggő alvás is ajándék.

 

Szintén visszatérő beszédtéma, hogy csak apa hazaérkezéséig kell "túlélni" egy nyűgös napot, aztán lehet azt mondani, hogy most a másik félé a baba, az ember lánya pedig szusszan egyet. Sokan mondják, hogy biztosan milyen sokat segítenek a szüleim, ezért költözhettem haza. Nem, nem ezért. A valóság az, hogy Budapesten iszonyúan nehéz megélni a gyedből. Azért költöztem haza, mert vidéken még mindig olcsóbb az élet, így ki tudom adni a lakásomat is, tehát van esélyem arra, hogy ne legyen teljes anyagi csőd az első 1-2 év, amíg nem dolgozok. Merthogy ha már egyszer gyereket vállaltam, nem akartam fél éves korában bölcsödébe adni, szeretnék vele lenni legalább másfél éves koráig, de inkább kettőig. Szüleim reggeltől estig dolgoznak, fáradtan hazaérve 10-15 perc unokázásra van már csak erő. A 9,5 hónap alatt egyszer volt arra példa, hogy vállalták azt, hogy pár órára vigyáznak a kislányomra, hogy tudjak pihenni. Akár nyűgös egy nap, akár nem, nincs kire várnom, nincs felmentő sereg. Ismét csak én vagyok, 0-24-ben. Nincs könnyebb hétvége, amikor itthon van apa. Amikor ilyeneket hallok, megértően bólogatok, és mosolygok, hogy igen, milyen jó, hogy a másik fél segít. Majd elfordulok, és letörölök egy könnycseppet az arcomról.

 

Hosszan lehetne sorolni az ehhez hasonló példákat. Arról nem is beszélve, hogy igenis nehéz szívvel hallgatom, hogy külföldön voltunk a babával, a baba csak márkás ruhákat hord, már most megvan a lakás, ahova 18 éves korában költözhet. Persze a nagy átlag nem ez, én valahogy mégis ilyenekkel vagyok körülvéve. Hiába méri fel az ember az anyagi erőforrásait, amikor úgy dönt, egyedül vállal babát, a valóság valahogy soha nem az, amire az ember számít.

 

Néha éjszakánként felriadok, és félek. Félek, hogy mi lesz, ha mégis elszámoltam magam anyagilag. Félek, mi lesz vele, ha velem történik valami. Félek, hogy mégsem fogom tudni neki megadni mindazt, amire szüksége lesz. Félek, hogy nem tudok mindig ott lenni.

 

Nyilván soha nem döntök úgy, ahogy, ha nem érzek magamban elég erőt. De senki nem tud mindig erős maradni. Hiszem azt, hogy akkor lenne baj, ha nem lennének félelmeim. Bármennyire is azt hiszi az ember, hogy fel van készülve az egyszülőségre, nincs. Többször próbára van téve az ember lelki ereje, mint azt valaha gondolta volna. Ahogy pedig nő a kislányom, tudom, hogy sokszor még nehezebb lesz, mint amire most számítok.

 

Igyekszem pozitív és derülátó lenni, akkor is, amikor minden barát távol van, amikor nincs senkivel beszélgetni, amivel nincs senkivel megbeszélni, hogy mi legyen, amikor legszívesebben ordítanék.

 

Ilyenkor mindig veszek pár nagy levegőt, a kislányom mosolyára gondolok, és megyek tovább.

 

A többi anyukával pedig továbbra is vidáman csevegek. A világnak nem kell tudnia, hogy néha mennyire nehéz.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload