Szégyelljem magam, mert bölcsődébe adtam?

February 26, 2018

Amikor kislány voltam, mindig egy nagy, szerető családról álmodtam. Azt gondoltam, hogy mire 30 éves leszek - egy 12 évesnek ez már időskor – három gyermekkel és engem rajongásig imádó férjjel az oldalamon élek majd családi házunkban, amit természetesen egy csodálatos német juhász vigyáz.

 

 Fotó: Aditya Romansa/Unsplash

 

Nos, ehhez képest harminc évesen egy frissen megvásárolt lakásban, egy nagy szakítás után minden éjjel egyedül sírtam tele a párnámat, mellettem néhány hónapos kisfiammal, akit olyan nagyon vártam, viszont akinek létezését az édesapja (ha egyáltalán használhatom ezt a szót) nem volt hajlandó elfogadni.

 

Mindennel megküzdöttem, amivel egy egyszülős anyuka megküzdhet: álmatlan éjszakákkal, rosszalló tekintetekkel, sőt a magánnyal is, arra viszont nem számítottam, hogy a neheze még csak hátravan. Hiszen az első évben még nem gondol arra az ember, hogy egy növekvő gyermeket egyedül eltartani nem könnyű feladat. Már a terhességem alatt tudtam, hogy sajnos én nem leszek – nem lehetek – az anyuka, aki három évig babaillatú ködben neveli otthon a picit, és csak akkor adja be az óvodába, ha már nagyon muszáj.

 

Tudtam, hogy nekem bizony dolgoznom kell, ha azt akarom, hogy meg tudjunk élni: nem feltétlenül jól, de legalább biztonságban. Ehhez viszont szembe kellett néznem a ténnyel, hogy hamarabb vissza kell mennem a munkahelyemre, mint gondoltam. Csakhogy már a gondolat, és kisfiam szuszogó teste elég volt ahhoz, hogy őrületes lelkiismeret-furdalásom támadjon, amiért magára hagyom napközben, mindenféle idegenek között.

 

A barátaimat és a családomat is megosztotta a helyzetem: volt olyan, aki szerint igenis így teszem a legjobbat a picivel, mások viszont korholtak és szívtelennek hívtak. Kézenfekvő lett volna, hogy a nagyszülők segítenek (azaz, jelen esetben az én szüleim), de mivel ők vidéken laktak, azt pedig nem várhattam el tőlük, hogy Budapestre költözzenek az én boldogságom miatt, más megoldást kellett találnom. Mint mondtam, nem dúskálok a pénzben, ezért a bébiszitter szóba sem jöhetett, és a magánbölcsőde sem volt opció.

 

Maradt hát az állami intézmény, ami már puszta kinézetével is megrémisztett. Amikor először léptem át a kapuját, alig tudtam visszatartani a könnyeimet: ridegnek és személytelennek láttam, minden szobában apróságokkal, akiknek még otthon lett volna a helye. És én ide akarom beadni a saját gyermekemet? Aztán amikor épp sarkon fordultam volna, győzött a józanész: legalább próbáljuk meg. Azt ugyanis megígértem magamnak: ha nem megy, nem fogom erőltetni.

 

Arra azonban nem számítottam, hogy Andris, ez a csepp kisfiú, megérzi a szorongásomat, és ő lesz az, aki megkönnyíti a helyzetem. Nem mondom, hogy nem voltak átsírt délelőttök, de a beszoktatás után egy hónappal azon kaptam magam, hogy már sírás nélkül tudok elsétálni a bölcsőde épülete előtt, ahol kisfiam a dadusok között vígan játszik. Szerencsém volt? Nem tagadom. Minden gyermek más és más, ő pedig azóta már többször bebizonyította, hogy végtelenül jó természettel áldotta meg a sors. Így már az intézmény sem volt olyan ijesztő: igen, a falak még mindig nagyok voltak és ridegek, a játékok kicsit kopottak, de rájöttem, hogy nem ez a lényeg, hanem az emberi tényező.

 

Mert lehet az épület bármily csillogó, a játékok vadonatújak, vagy éppen készülhet az ebéd a legfinomabb alapanyagokból, ha a dadusok és a bölcsőde többi dolgozója nem szívvel-lélekkel végzi a munkáját, akkor mindez mit sem ér. Ha viszont olyanok, mint a mi Éva és Kati nénink, akkor nincs mitől félni. Ők azok, akik betakarják, ha fázik, ők játszanak vele, ha autózni támad kedve, és ők öltöztetik fel, amikor sétálni indulnak. Nem lehetek nekik elég hálás, hogy vigyáznak rá, és szeretik – mert biztosan állíthatom, mind a 15 gyermeket szeretik, akik a gondjaikra vannak bízva.

 

Ha tehát ti, kedves anyatársaim hasonló cipőben jártok, mint én, csak egyet javasolhatok: keressétek a dadust. Járjatok addig, amíg nem jön szembe, amíg nem találjátok meg a tökéletest, akire biztosan rá meritek bízni a gyermeketeket. Ne az érdekeljen, hol a bölcsi, ne azt nézzétek, tudtok-e parkolni és legfőképpen ne ijesszen meg, ha elsőre nem olyan, mint amit elképzeltetek. Nem az a fontos, hanem az, ahogyan a pici érzi magát, miközben ti lelkiismeret-furdalás nélkül végezhetitek azt a munkát, amivel megteremtitek számára egy még boldogabb gyerekkor alapjait.

 

De hogy néhány praktikus tanácsot is adjak, ezekre mindenképpen érdemes odafigyelned, ha bölcsődébe adod a picid.

 

  1. Mindenekelőtt konzultálj a gyerekorvossal, hogyan látja ő a helyzetet. Ha azt mondja, a kicsi még nem elég érett a közösséghez, esetleg túl sokat betegeskedik, ne kockáztass.

  2. Figyelj a gyerekre. A kisfiadat/kislányodat te ismered a legjobban: elképzelhető, hogy szorongó típus, aki nagyon fél más gyerekek között. Ilyenkor nem árt várni egy kicsit a végső döntés előtt. Esetleg próbáld meg gyakrabban levinni a játszótérre, vagy ismerős gyerekek közé, elképzelhető, hogy hamarabb feloldódik majd. Ha így sem megy, próbálj más megoldást találni.

  3. Mindig beszélj előre a dadusokkal és a bölcsőde vezetőjével. Mint mondtam, a mi kerületünkben hatalmas szerencsénk volt, de azt is tudom, hogy ez nem mindenhol van így. A dadusok nagyon nehéz munkát végeznek nagyon kevés pénzért, így egyre kevesebb köztük az igazán elhivatott. Ha nem vagy biztos benne, hogy a megismert nevelők megfelelőek lesznek, akkor inkább keress másik helyet, még akkor is, ha esetleg többet kell utazni.

  4. Mindig figyelj a gyermek jelzéseire. Ha úgy látod, hogy nem érzi jól magát, akkor próbáld meg kideríteni, mi lehet a baj. Törekedj a jó kapcsolatra a többi szülővel, együtt még könnyebben megoldást találhattok az esetlegesen felmerülő problémákra, és ki tudja, talán társaságnak sem lesz utolsó.

  5. Ami pedig a legfontosabb: ne legyen lelkiismeret-furdalásod. Akkor is jó anya vagy, ha nem tudtál vele otthon lenni három évig. Ha pedig kétségeid lennének, gondolj bele, mennyivel könnyebb dolgod lesz majd az óvodában, amikor a többi anyuka sírva próbálja majd beszoktatni a gyermekét az idegen környezetbe.

     

     

     

     

     

     

     

     

     

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload