A munkahelykeresés árnyoldalai: Dolgozz, ha tudsz!

October 22, 2018

Az ikreim születése előtt három helyen dolgoztam. Még csak a harmadik hónapban jártam, amikor az orvosom kérte, hogy pihenjek 3 hetet, amíg megtapadnak a magzatok. Ő szíve – és esze – szerint azt javasolta, hogy ne dolgozzak a szülésig. „Én ezt nem bírom ki otthon! Belehalok a semmittevésbe!” – mondtam neki.

 

 Illusztráció: Rawpixel/Unsplash

 

Ahogy letelt a 3 hét pihenőidő, kértem, sőt könyörögtem, hogy szeretnék visszamenni dolgozni, nekem az jót tesz, nem az a típus vagyok, aki képes egy helyben maradni hetekig, hónapokig. Nagy nehezen beleegyezett, én pedig folytattam, amit addig is örömmel csináltam. Minden másnap 12 óráztam egy irodaház recepcióján, a fennmaradó napokon egy alapítványnak írtam a pályázatokat, szerveztem a decemberi rendezvényeket, szerkesztettem, írtam a hallássérültek lapjába. December közepén elbúcsúztam, mert addigra már akkora volt a hasam, mint egy 9 hónapos terhes nőnek, pedig csak a hetedik hónapot kezdtem meg. Gondoltam, végre lesz időm március közepéig berendezni a babaszobát, vásárolgatni, pihenni.

 

Az életben sajnos nem így történt. 29. hétre megszülettek az ikrek, két hónapig inkubátor, PIC, sok-sok probléma, fertőzés, nehézségek, kórházból ki, kórházba be. Áprilisra kezdtünk magunkhoz térni, májusban egyedül maradtam velük. A családom mellém állt, fél évig hazaköltöztem a fiúkkal, megerősödtünk mindannyian és már nem féltem egyedül lenni velük otthon. Az apukájuk semmit nem fizetett, én beadtam a bíróságra a gyermek-elhelyezési- és gyermektartás fizetésre vonatkozó kérelmet, de még hosszú ideig nem kaptam pénzt. Évekig két gyermek után 20.000 Ft-ot fizetett, azt se rendszeresen.

 

Mire volt ez elég? Pelenkára igen, másra nem. Családi pótlék, GYES mellett is volt olyan nap, hogy nekem már nem jutott ennivaló. 8 hónaposak voltak a fiaim, amikor megbeszéltem anyukámmal, hogy heti kétszer bemegyek az alapítványba dolgozni, mert jól jönne egy kis pluszpénz. Azért neki szóltam, mert igazából ő segített mindenben a kezdetektől. Beleegyezett, jött, vigyázott a gyerekekre. Boldogan mentem vissza arra a heti két napra. Jó volt kiszabadulni egy kicsit, emberek között lenni, újra fontosnak érezni magam és a munkámat, amit szerettem, de közben furdalt a lelkiismeret, hogy miért hagyom magukra a gyerekeimet, bűntudatom volt, hogy elveszem az időt tőlük. Óránként telefonáltam anyukámnak, hogy minden rendben van-e otthon? Persze minden rendben volt, csak én aggódtam állandóan.

 

Éjszakánként is ültem a gép előtt és dolgoztam. Amikor egy-egy nagyobb volumenű pályázatot írtam, határidőset persze, valamelyik gyerekem mindig beteg lett, így éjjel 2-3ig hajtottam magam. Arra büszke voltam, hogy fél év alatt sikerült megszerveznem, lebonyolítanom egy filmfesztivált, és egy rendhagyó konferenciát. A munkatársaim, az önkéntesek sokat segítettek a szervezésben, lebonyolításban, de a munka java része, a koordinálás, az esemény lebonyolítása, a sajtó rám hárult. Külön öröm volt, hogy az első három helyezett filmjét bemutatták a brüsszeli Európai Parlamentben is. Ekkor indult el az Akadálymentes anyaság projekt is az alapítványnál, mely a fogyatékossággal élők gyermekvállalásával és a gyermekneveléssel foglalkozott.

 

Másfél évesek voltak az ikrek, amikor beírattam őket a bölcsődébe, hogy tudjak GYES mellett 4 órában dolgozni. A bölcsőde összejött, a munka nem. Egy hét bölcsi, két hét betegség, ez így ment fél évig. Nem volt olyan munkáltató, az alapítványi kötetlenebb munkán kívül, aki ezt tolerálta volna hosszú távon. Az óvodakezdés sem volt egyszerű. Egyik fiam integráltan kezdte meg az óvodát, ahol lakunk, a másik pedig szegregált intézményben, a nagyothallók óvodájában. Kezdetben naponta ingáztam a szentendrei és a váci óvoda között, végül 2 hónap után nehéz döntést hoztam: bentlakásos lett a 3 éves fiam. Elszakítva tőlem, a testvérétől, idegen gyerekek között hétfőtől péntekig. A szívem majdnem megszakadt, de muszáj volt, nem bírtam a napi ingázást, főleg télen, amikor elment a komp, és 1 órát fagyoskodtunk a következőig. Csak egy év múlva vállaltam újra munkát, így már 2 alapítványnál dolgoztam. Legtöbbet otthon és éjszaka, főleg azután, hogy a súlyosan hallássérült fiamat, miután szépen megtanult beszélni, visszahoztam a helyi óvodába. De ott sem abba, ahova az ikertestvére járt, hanem egy másikba vették csak fel. Körülbelül egy évig bírtam az éjszakai munkát, volt egy barátom, de szinte csak ő volt a gyerekeimmel, mert minden ünnepen, hétvégén, szünetben gyártottam a határidős pályázatokat, vagy rendezvény volt, vagy képzés. Rá kellett jönnöm, hogy ez így nem mehet tovább… a munka miatt tönkrement a párkapcsolatom, ott álltam karácsonyeste és szilveszter éjjelén totál egyedül.

 

Az egyedülálló szülők tudják, hogy muszáj dolgozni. Amióta gyerekeim vannak és a családfenntartó is én vagyok, nem állhat meg az élet. Újra és újra fel kell állni és menni tovább, ahol munka adódik, ott dolgozni kell. Szerencsére olyan munkáltatóim voltak, akik figyelembe vették a speciális helyzetemet és igényeimet. Ennek ellenére nagyon sokat vittem magammal őket pici koruktól kezdve rendezvényekre, ahol hétvégén is dolgoztam, kitelepültünk, termékeket árultam, vagy épp a kisgyerekkori hallásszűrés fontosságáról, a korszerű vizsgálatokról tartottunk tájékoztatót. Ráírtam a karjukra a nevemet és a telefonszámomat, ha netalán elvesznének, elérjen a becsületes megtaláló. A fiúk sosem vesztek el… még élvezték is a sok programot.  Olyan is előfordult, hogy együtt mentünk vidéki konferenciára, az ölemben ültek és tartották a mikrofont, míg beszéltem. Vagy élő adásnál a stúdió előterében szórakoztatták őket a stáb munkatársai. Voltunk statisztálni reklámfilmekben, forgattunk párszor, ott is kaptunk pénzt. Valahogyan mindig volt. A segítség, a lehetőség mindig akkor jött, amikor már nem számítottam rá.

 

Amikor iskolások lettek az első évet végigingáztuk egy vidéki, bentlakásos iskolába, én is vidéken vállaltam munkát. Hétfőtől péntekig nem láttuk egymást. Mi már annyi mindenen keresztülmentünk, szerencsés vagyok, hogy a fiaim sohasem dörgölik az orrom alá ezt az évet. Nehéz volt, túléltük.

 

Lassan 11 évesek lesznek az ikrek, igazából most sem dőlhetek hátra. Megváltozott munkaképességű munkavállalóként évente keresek új munkahelyet, mert vagy a fizetés kevés, vagy határozott időre szól a megbízás. És még legalább húsz évet le kell húznom a munkaerő-piacon a megélhetésünkért. Az önéletrajzom már több mint két oldalas… Két út áll előttem: vagy vállalkozó anyuka leszek, mint sokan mások, vagy ismét egy céghez megyek alkalmazottnak. Mert voltam én már könyvtáros, valutapénztáros, takarító, újságíró, sajtóirodai munkatárs, parlamenti tudósító, raktáros, kommunikációs munkatárs, audiomentor, ügyintéző, egyéni vállalkozó, rendezvényszervező, statiszta, de még nem voltam vállalkozó anyuka. Az még lehetek. Meg feleség is, hisz az se voltam. Ez is egy opció.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload