Döntöttem: tervezetten leszek egyszülő

May 15, 2018

 

Különleges blog indul most el az Egyszülős Magazin hasábjain. Szilvia nemrég azzal jelentkezett nálunk, hogy szívesen megírná nem mindennapi történetét. Ő ugyanis nem kényszerből, hanem vállaltan lett egyszülő, és a mai napig nem bánta meg döntését. A következő hetekben erről fog nekünk írni. Fogadjátok szeretettel Szilvia blogját.

 

 Illusztráció: Manuel Schrinner/Unsplash

 

Sosem felejtem el 2017. augusztus 15-e hajnalát. Már a felkelő nap is perzselt, beragyogta az addig félhomályban lévő szobát. Az utcán még szinte félálomban igyekeztek az emberek dolgozni. Számukra ez csak egy újabb forró nap kezdete volt, számomra egy új életé.

 

A 33. születésnapom után pontosan 60 nappal édesanya lettem. Egyedülálló szülő lettem. Ha tudnám, se csinálnám vissza, vagy máshogy.

Egyszülővé válásom ugyanis nem a -mondhatni- klasszikusabb úton történt, nem arról van szó, hogy elváltam volna, vagy egyszerűen így alakult volna.

 

Tudatosan és tervezetten döntöttem így.

 

Hazánkban ezt nem szokás felvállalni, igazság szerint esetemben is kevesen vannak, akik tudják, hogy valójában mi és hogy történt. A társadalmi megbélyegzés ugyanis talán még annál is nagyobb, mintha elhagytak volna.

 

Egy alig több mint 2000 fős, ámde festői környezetben található bakonyi faluban töltöttem életem első 18 évét. Míg más kislányként menyasszonyi ruhákról és szőke hercegekről ábrándozott, nekem ezek meg sem fordultak a fejemben. Kosztüm, tűsarkú, nemzetközi környezet, elismert üzletasszony képe lebegett lelki szemeim előtt. A korosztályom a péntek délutánokat és a hétvégéket a barátokkal, haverokkal töltötte, én vagy németórákon, vagy német nyelvű TV adók előtt ültem.

 

Ennek köszönhetően az érettségit követően Budapesten folytattam tanulmányaimat, a következő 15 év pedig röviden összefoglalható: tanulás, kemény munka, egy se veled, se nélküled kapcsolat. A munkában hamar sikereket értem el, világcégeknél dolgoztam, mindenhol elismert, kedvelt kolléga lettem.

 

Valami mégis elkezdett hiányozni. Azt éreztem, hogy nem lehet csak ennyi az élet. Valaminek még lennie kell. A kapcsolatom többnyire nem működött, és persze évekig, sőt, évtizedekig ellehettem volna így, de az állóvizet nem nekem találták ki.

 

Otthagytam a multik világát, és teljes nyugalommal váltottam egy 6 fős magyar céghez. Elkezdtem edzeni, megváltoztattam az étkezési szokásaimat, pár hónap alatt 17 kilótól szabadultam meg.

 

Ezzel egyidejűleg elkezdtem rájönni, hogy mi az, ami hiányzik. Stabil párkapcsolat hiányában azonban akár évekig ábrándozhattam volna a babáról, láttam, tudtam azt, hogy 30 felett egyáltalán nem egyszerű a helyzet. Persze a logikus és társadalmilag elfogadottabb döntés az lett volna, ha beállok a párkeresők sorába, és kivárok.

 

Azonban a türelem nem az erősségem, és az sem szokásom, hogy az egyszerűbb utat válasszam.

 

Miért ne vállalhatnék egyedül babát? Nem 45 évesen szeretnék rájönni arra, hogy elrontottam, kifutottam az időből.

 

Nem voltak álmatlan éjszakáim, nem agyaltam hetekig, hónapokig azon, hogy mi legyen. Egyszerűen éreztem, hogy ez az én utam.

 

Az út aztán olyan elágazásokat hozott, amelyeket korábban még csak nem is gondoltam volna: többek között visszavezetett abba a kis bakonyi faluba, ahonnan annak idején elindultam az életbe, és ahonnan egykoron annyira elvágytam egy sokkal vonzóbbnak tartott világba. Annyi év hajtás után meglepően jól esik a csend, arról nem is beszélve, hogy nagyobb nyugalomban, tisztább környezetben tudom nevelni kislányomat.

 

Most 2018 májusa van, a tavaszi nap sugaraitól fényben úszik a szoba. Egy lassan 9 hónapos kékszemű tündér kúszik felém. Rám mosolyog. Minden nehézség ellenére tudom: ha százszor kellene ugyanezt a döntést meghoznom, százszor is így döntenék.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload