Hétszázharminc - egy szomorú születésnap emlékére

July 23, 2017

Sokféleképpen lehet valakiből egyszülő, de mind közül vannak olyan történetek, amelyek igazán a szívbe markolnak. Edina azzal keresett meg minket, hogy szívesen megosztaná velünk írását. Következzen 730 nap és az azt megelőző közös élet története.

 

 

 Illusztráció: Lua Valentia/Unsplash

 

Hetek óta dübörög bennem a késztetés, írnom kell. Ritkán van ilyen, ritkán adódik rá lehetőség, idő. Ilyenkor jobb engedelmeskedni, tapasztalatból tudom.  Megadom magam, legyen hát.

 

Gyerekkori barátnőm június 27-én született, abban az évben, amikor én is. Az Ő révén ez a nap, nagyjából amióta az eszemet tudom ünnep volt számomra, szeretett személy létezéséhez köthető ünnep. Szinte pontosan ugyanebből az időből lett ünnep egy teljesen másik év, 1981 is, egyetlen testvérem születésének az éve.

 

Számok, dátumok, melyek nagy jelentőséggel bírnak az életemben.

 

Csodálkozással vegyes, ismerős, jóleső melegség töltötte el a szívemet, amikor megismertelek és azt mondtad 1981. június 27-én születtél. Az évjáratod, a csillagjegyed mind-mind közel álltak hozzám, ahogy Te is, az első pillanattól fogva.

 

Az utolsó közös ünnepünk a 34. születésnapod volt, pontosan két nappal azelőtt, mielőtt beléptél annak az épületnek a kapuján, ahonnan nem jöttél ki többé élve.

 

Az életet ünnepeltük azon a délutánon, az életet Veled, az életet együtt, az életedet, az életerődet, az élni akarásodat, az életbe vetett hitedet. Az ünnepi hangulatba azonban lassan, észrevétlenül bekúszott a félelem előszele is és vele együtt hívatlan vendégként odatelepedett közénk, az élet terített asztalához a halál is. Mint a kegyes hóhér, aki a halálraítélt utolsó kívánságát hagyja beteljesülni még. Mi pedig dacolva az elkerülhetetlennel, a múló most megfoghatatlanságába kapaszkodva énekeltük a családi születésnapi köszöntőt a tiszteletedre. Neked.

 

Napszemüveget kaptál tőlünk.  Aprólékos gonddal választottuk a gyerekekkel pont azt, amiről úgy gondoltuk, a leginkább Hozzád illő. Szomorú-boldog mosoly áradt szét az arcodon, amikor kibontottad a csomagot. Nem szóltunk egy szót sem, sem Te, sem én. A napszemüveg beszélt mindkettőnk helyett.

 

-Süt a nap, nyár van és sok-sok nyár lesz még, meglátod!

-Nem, Kincsem, ez az utolsó. Sajnos nincs több nyár.

 

Egyetlenegyszer viselted és tudom ma már, hogy Te azt is tudtad, utoljára. Külön figyelmet fordítottál arra, nehogy otthon maradjon, amikor a kórházba indultunk. Te vezettél. Napszemüvegben.

 

Hétszázharminc nap telt el azóta a nap óta. Hétszázharminc nap nélküled. Hétszázharminc olyan nap, aminek kínzó és vakító valóságával szemben nincs az a napszemüveg, ami védelmet nyújthatna.

 

Sokan megkérdezik a mai napig, hogy vagyok azóta, hogy vagyok most. Azt szoktam válaszolni, hogy jól. Megtanultam, hogy ez az egyetlen helyes, kívánatos válasz. Olyankor senki nem kérdez tovább. Így nem kapok több kéretlen jótanácsot, fejcsóválást, sajnálkozó nézést. Csak megelégedéssel nyugtázzák:

 

Na, éppen itt volt már az ideje talpra állnod. Az élet megy tovább, előre kell nézni és hát, tudod, a gyerekek!

 

Ilyenkor bólogatok, igen, persze, a gyerekek. Pedig valójában azt gondolom, fogalmuk sincs miről beszélnek.  Senki nincs a helyemben és mégis mindenki jobban tudja, mit kéne éreznem. Hogy mit kéne és mit nem kéne tennem már. Vagy még.

 

-Nehéz, tudom jól! Én pontosan ugyanígy egyedül neveltem a gyerekeimet, mint Te. Igaz, nekem éppenséggel nem halt meg a férjem, csak sosem volt otthon, és sosem lehetett számítani rá, de ezt leszámítva minden ugyanígy volt, mint Neked! Szóval ismerem ezt és látod, én is végigcsináltam!

 

-Van három gyönyörű gyereked, Rájuk koncentrálj! Miért, ha tudtad volna előre, hogy így alakul majd az élet, akkor is bevállaltad volna, nem? Na ugye!

 

Csak halkan jegyzem meg ilyenkor, szinte már befelé motyogva, mint akinek az elméje visszafordíthatatlanul megbomlott, hogy az én kicsi gyerekeim, például amikor azt kérdezik tőlem, Megyünk Apához? akkor nem arra gondolnak, hogy megyünk Apához a munkahelyére, vagy megyünk Apához a hétvégi láthatásra, hanem hogy megyünk Apához a temetőbe és meglocsoljuk a sírján a virágokat. És nem értem, fel nem foghatom, hogy tényleg nem látszik, hogy ez azért nem pont ugyanaz a helyzet, mint akinek sosem volt otthon a férje, mert folyton dolgozott?

 

Sok-sok ilyen félvállról odavetett kéretlen "jótanács", merő jóindulatból elkövetett "összehasonlító sikertörténet" kíséri a mindennapi küzdelmeimet, fel nem mérve odavetőjük által ezeknek a szavaknak, mondatoknak a súlyát és a sebeket melyeket célba találásukkor ejtenek.

 

És mint amikor a tikkasztó sivatagi hőségben az ember csodával határos módon mégis vízhez jut, árad szét tagjaimban egyszer csak a megváltást hozó felismerés, hogy azért mégis van, aki ért! Nem ad tanácsot, nem sajnál magas lóról. (Nem bolondultam meg, Istenem, hát mégsem bolondultam meg!) 

Amit mond, cseppet sem biztató, de rendkívüli természetessége lehengerlően hiteles. 

És nem csak attól hiteles, hogy ismeri a hangját a szerelme koporsójának fedelén dübörgő súlyos földrögöknek. És nem is csak attól, hogy végigállja és végigsírja úgy a közös gyerekük ballagását egyedül, hogy közben nincs kivel boldogan összemosolyogni -Igen, ez a mi gyerekünk!

 

Hanem mert az alázat, amire ez az istencsapása tanít, mint egy billog világít a homlokán, tükröződik a szemeiben, amiről ezer közül felismeri egymást mindaz, aki saját bőrének börtönébe zárt, dobogó szívű félember. Ez ad erőt és hitet, nem a szavak. Az élő példa.

 

Titkon (sőt, igazából nem is titkon) arra vágyom, hogy mindazok, akik ítélkeznek, álljanak már meg egy pillanatra és mondják ki magukban, maguknak ezt a szót és hagyják, hogy megérintse őket:

 

h é t s z á z h a r m i n c.

 

Súlyos szó.  Van tekintélye tagadhatatlanul, ugye?

 

Ennyiszer szembesültem reggel azzal, hogy érintetlen a szeretett párna és a takaró mellettem az ágyban. Ennyiszer ébredtem a mondat nélkül: - Jó reggelt, Kincsem! Hogy aludtál?

 

Sokszor hétszázharminc étvágy nélküli étkezés, szűnni nem akaró zokogás, nevetés, öröm és bánat, értékes és feledhetetlen, kilátástalan és felemelő pillanat.  Hétszázharminc napkelte és napnyugta, fürdetés és esti mese a gyerekekkel, hétszázharminc álomba éneklés...

 

És ha már itt tartunk, tulajdonképpen van más is, amire vágyom.

 

Vágyom például arra, hogy lehessenek még nekem is vágyaim. (Tudom, tudom, a gyerekek. Nem felejtem egy pillanatra se, de azért mégis, na.) Hogy lehessen létjogosultságuk, helyük, idejük. Hogy legyen, akit ŐSZINTÉN érdekel, mi az, amire vágyom. Én. Néha én is.  

 

Vágyom arra, hogy az arcom lehunyt szemmel a szélbe tartva érezhessem még azt, hogy a világ és az élet azért tud könnyed és gondtalanul szelíd lenni számomra is, egészen biztosan.

 

Hovatovább vágyom arra is, hogy ha bárki, aki valamilyen módon kapcsolatban van, vagy kapcsolatba kerül velem és úgy érzi, hogy én egy olyan élethelyzetben vagyok, amibe ő sosem szeretne kerülni, akkor tiszteljen meg azzal, hogy empátiát tanúsít. Nem kell ennél több. Ez bőven elég. Nem kell semmi fakszni. Sajnálni sem kell. Kéretlen jótanács sem kell. Mindössze nagyvonalúan bizalommal lenni aziránt, hogy mivel ez itt az én életem, az én életemet én tudom a legjobban élni és a legszarabbul is. Jogom van hozzá így is, úgy is. Az én életem szépsége, az én életem nehézsége. Nem olyan, mint másé. Hiszen, ahogy minden szülés más, minden halál és minden folytatás, minden talpraállás és minden újjászületés is más.

 

A Te napod, a Te ünneped van ma, Kincsem. Pontosabban az életed emlékének az ünnepe. 36 évvel ezelőtt születtél meg erre a világra és már majdnem 2 éve, hogy elhagytad ezt.

 

Az idei születésnapodra két csomag murvát, egy csomag fenyőmulcsot és egy csokor margarétát vettem (ahogy teljesen fantáziátlanul tavaly is ugyanezt), hogy szebb és rendezettebb legyen a sír, ahol lelked földi ruhája nyugszik. 

 

A születésnapod megünneplése Nélküled mindössze ebben tud kicsúcsosodni...

 

Nincs szülinapi torta, nem ég a gyertya és nincs kívánsága az ünnepeltnek.  Csak vágya van az itt felejtett, hátrahagyott másik felednek. Vágya arra, hogy talán valami kivételes szerencse által mégiscsak rátalál egy napszemüvegre, ami kibírhatóvá szelídíti a még előtte álló, nélküled eltöltendő sokszor hétszázharminc nap rettenthetetlen erejét.

 

Budapest, 2017.06.27.

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload