Egyedül neveltek, mégis vagyok, sőt egész jól érzem magam

August 6, 2017

Az élet a legnagyobb rendező, szokták mondani. Ha így van, akkor én mindenképpen Woody Allenhez vagy Quentin Tarantinóhoz hasonlítanám: a két elvont, ám mégis nagyon szeretett rendező. Stílusuk eltérő, olykor szélsőséges, talán betegesnek is mondható, de mégis az életet próbálják meg vászonra vinni, persze a maguk furcsa módján.

 

 Illusztráció: Sam Headland/Unsplash

 

 

Valahol az én történetem is ilyen, finoman szólva komplex, különös, de mégis nagyon gyakran előforduló eset. Az élet úgy alakította soromat, hogy 13 éves koromban nagymamámhoz kerültem. Ketten egy miskolci panelben. Fura egy helyzet. Hogyan tudtunk egymáshoz szokni? Milyen nevelést nyújthatott egy nagymama, aki jelen esetben szülő szerepben is volt? Szeretném megfordítani kicsit a nézőpontot, és bemutatni a gyermek szemszögéből az egyszülős létet. Hogyan is nő fel az ember, ebben a „csonka” családban?

 

Sokan úgy tartják, hogy az egyedülálló szülők gyermekei mindenképpen hátránnyal indulnak az életben. Nehezebben szocializálódnak, nagyobb eséllyel kell igénybe venniük szakember segítségét, hiszen lelki krízisen, traumákon mehettek keresztül. Ez részben igaz, de biztos, hogy feltétlenül azért, mert egy szülő nevelt bennünket?

 

Ha körbenézek a barátaim között, ez bizony sok mindenkire elmondható, és igen, még akkor is, ha mindkét szülő jelen volt. Gyerekként természetesen érezzük annak súlyát, hogy egyvalakire vagyunk utalva. Egyvalakitől kérünk engedélyt, egyvalakitől kapunk tanácsot, akkor is, ha a másik – persze ha lenne – jobbat adhatna. Elcsendesedünk, amikor a többiek az „én apukám” - „az én anyukám” őrült licitbe kezdenek, ugyanaz a szülőnk járja végig a szülői értekezleteket, és a ballagási családi fotónkon is ketten állunk. Tudjuk, hogy nehéz, de nem érezzük hátránynak vagy szégyennek.

 

Mégis, nagyon sokszor vesszük észre azt a bizonyos pillantást. Nincs rosszabb, mint egy sajnáló szempár. Bizonyára nagyon sok egyedül nevelt gyerek találkozott már életében ezzel a nézéssel. Erre a legjobb színtér az iskola. Ünnepségek, szülői értekezletek, szülői munkaköri tevékenységek, fogadóórák, osztálykirándulások és még sorolhatnám. Nem kevésbé nehéz terep egy baráti összejövetel. Amikor bemutatkozunk a szülőknek, és már abban a pillanatban lehet érezni, igen, lebuktunk, tudják, és nagyon sajnálnak. Kár. Pedig nem kéne. Azt hiszem, az egyedülálló szülők gyermekei igenis megállják a helyüket az életben. Fontos lesz számunkra a teljesítés, olykor talán már túlságosan is, kialakul az empátia érzése, megtanuljuk értékelni azt, ami van.

 

Igen, mi is elgondolkozunk néha azon, hogy miért kellett ennek így lennie. Ennek vajon mi az értelme, mi lesz ez eredménye? És igen, van bennünk düh, harag, néha igazságtalanság érzet, hiszen, ha valaki, akkor mi nem tehetünk erről a helyzetről… De idővel, persze, ahogy a gyermeki dactól megválunk, egyre tisztábban látjuk azt, hogy ez a fajta kapcsolat pótolhatatlan. Mély és különleges, már-már cinkosi kapcsolat, hiszen én vagyok és ő, és mi ketten sok mindenen keresztülmentünk… és ezt bizony értékeljük.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload