Gyerek mellé kisállat? Köszönöm, de én ezt nem szeretném

April 29, 2018

Se kutyám, se macskám, van viszont három gyerekem. Ha valakinek elmesélem ezt a felállást, általában nem akar hinni a fülének. Mert a gyerek egy idő után bizony követelőzni kezd: kiskutyát, kiscicát, kishörcsögöt, nyulat, vagy legalább egy aranyhalat akar. Én viszont nem engedek: nálunk bizony nem lesz állat, és azt is elmondom, hogy miért.

 

 Illusztráció: Mel Elias/Unsplash

 

Egy budapesti bérház első emeletén nőttem fel a belváros közepén. Két szobánk volt, az egyikben a szüleim laktak, a másikban én a nővéremmel. Hajnalban sokszor ébredtem arra, hogy az ablakunk alatt elindult a trolibusz, és hiába voltak fák, ha nagyobb zöldterületet akartunk látni, ki kellett sétálnunk az utca végén álló Városligetbe. Ne értse félre senki, imádtam ott lakni és a mai napig nosztalgiával gondolok vissza arra az időszakra. Nem is költöztem nagyon messzire, sőt ha lehet, még beljebb tettem a székhelyem a budapesti flaszteren. És ahogy régen én, most a gyerekeim is egy körfolyosós bérház első emeletén nevelkednek.

 

Sokak számára ez talán ijesztő, de mi nemcsak megszoktuk, hanem meg is szerettük ezt a létet. Ráadásul egyszülőként az én életemet is jelentősen megkönnyíti. A belvárosnak – akár hiszed, akár nem – számos előnye van. Az egyik, hogy közel vannak az iskolák: a három gyerekemet nem kell reggelente bepakolnom az autóba, csak a hátukra adom a táskát, kapnak két puszit és hármasban elsétálnak a két sarokra álló épülethez. Mi ez, ha nem önállóságra nevelés? Az sem mellékes szempont, hogy nem kell messzire mennem, ha az esti bevásárlást kell intéznem, sőt számos színház, mozi, park is van a közelünkben, ami mind-mind megkönnyíti a mindennapokat. Én még a sokak által gyűlölt játszótereket is szerettem: amíg a srácok játszottak, addig én végre felnőttek társaságában lehettem, ami nem sokszor adatott meg, miután a férjemmel elváltunk.

 

Sok barátom van, aki nem így döntött: kiköltöztek a nyugalmasabb kertvárosba, ahol a gyerekeket nem kell a játszótérre vinni, hiszen a konyhaablak alatt ott a homokozó, a kertben pedig a hinta. Na és persze az elmaradhatatlan kutya, macska, kishörcsög, nyúl és aranyhal. Soha nem is vitattam, hogy a kertvárosi létnek is megvan az előnye, főleg a gyerek számára. Egy dologban viszont nem engedek: hiába nyaggat érte néha három gyerek is, és hiába imádom én is a négylábúakat, a mi lakásunkba semmilyen állat nem fog beköltözni.

 

Az első szőrös lény, amit alapból kizártam, a kutya volt, és erről talán még a kölyköket is meg tudtam győzni. Egy kutyát ugyanis sétáltatni kell: nem egyszer, hanem legalább kétszer. Ráadásul fajtától függően nem is rövid ideig. Amikor megkérdeztem, melyikük vállalja el, hogy függetlenül esőtől, hótól, kánikulától, melyikük kel majd fel előbb minden reggel és viszi le reggelenként a kutyafuttatóba, mert nekem erre bizony nem lesz időm – és mégiscsak ők akarják az állatot – már rögtön nem voltak ilyen lelkesek.

 

A második próbálkozásuk egy kiscica volt. Rólam tudni kell, hogy macskapárti vagyok, imádom a dögöket, ennek ellenére nem tartom normálisnak, hogy lakásban lakjanak, főleg, ha ilyen keveset vagyunk otthon. A macska ugyanis igényli az ember társaságát, még akkor is, ha a nap nagy részét átalussza. Nem szeretném annak kitenni, hogy a 24 órából minimum 12-őt egyedül legyen négy fal között. És akkor jönnek a praktikusabb kérdések: ki fogja kitakarítani az almot? Ki takarítja utána a szőrt? Ki foglalkozik vele annyit, hogy ne legyen magányos? Mondanom sem kell, egy idő után a gyerekek is belátták, hogy erre bizony kevés idejük van.

 

Kutya és macska mellett persze létezik még rengeteg állat, de a közös probléma velük is fennáll: hova tesszük őket, ha elmegyünk otthonról? Nálunk ugyanis nincsenek nagyszülők, ahova a hörcsögöt, esetleg nyulat leadhatnánk, amíg mi lemegyünk a Balatonra, annyi pénzem pedig soha nem lesz és soha nem is volt, amennyit egy panzióért kérnek. És nem, a barátaimat sem feltétlenül szeretném annak kitenni, hogy éjszaka arra ébredjenek, ahogy az addig cukinak tartott nyuszi eszeveszettül rágja a ketrecet. (Szerencsés esetben a ketrecet, mert az egyik kollégámmal az is megtörtént, hogy a tapsifüles rágószenvedélye miatt az egész gázvezetéket újra kellett kötni.)

 

Nálunk tehát nem lesz állat, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen megfosztanám a gyerekeket az állatok szeretetétől. Amikor csak lehet, meglátogatjuk a barátainkat, ahol órákon keresztül simogathatják a cicákat, és kergethetik a kutyát a kertben. Gyakran megyünk vidékre is, ahol még teheneket, disznókat, sőt birkákat is nézhetnek. Sőt, havonta egyszer ellátogatunk egy Budapest melletti menhelyre is, ahol társadalmi munkában sétáltatják az árva kutyusokat.

 

Állat nélkül élni tehát számunkra nem jelenti azt, hogy az állatok szeretete nélkül élnénk. Nem tudom, jól döntöttem-e, de amikor a gyerekeket figyelem, ahogy a legnagyobb szeretettel bánnak a gondjukra bízott négylábúakkal, és még csak nem is nyavalyognak, amikor hazafelé hullafáradtan bóbiskolnak a kocsiban, úgy érzem, jó úton haladunk.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload