Szabad-e feladni a boldogságot a gyerek kedvéért?

July 18, 2017

Sokan osztották meg már a történetüket magazinunkban arról, hogyan lettek egyszülők. Sokan társuk félrelépése miatt kényszerültek erre a lépésre, mások sajnos korán megözvegyültek. Bíborka viszont maga döntött úgy, hogy elköltözik a családi házból, amit férjével és két gyermekével osztott meg. Nem véleményt akarunk alkotni, csak megosztani a történetét. Természetesen álnevet választottunk neki, és a levél bizonyos részleteit is megváltoztattuk. (Ha szeretnéd velünk te is megosztani, hogyan lettél egyszülő, írj e-mail címünkre. Természetesen minden levelet bizalmasan kezelünk.)

 

 Fotó: Unsplash/Xavier Soto Mayor

 

„Meglehetősen későn ismerkedtem meg a férjemmel. Így utólag belegondolva, lehet, hogy ez is közrejátszott abban, ami történt. Harminc éves voltam, jó állással, egy lakással és rengeteg baráttal körülvéve. Gyakran jártam szórakozni, rengeteget utaztam, csak egy társ hiányzott, de az nagyon.

 

Istvánt kilenc éve, egy barátnőm mutatta be nekem. Nem volt szerelem első látásra, az csak szép lassan, fokozatosan alakult ki. Néha gondolkozom rajta, vajon melyik a jobb: a mindent elsöprő, lángoló szenvedély, vagy az az érzés, ami nekünk volt: hogy jó a másikkal, hogy nem akarjuk elengedni a kezét, és végre megtaláltuk azt, akit kerestünk.

 

A rózsaszín köd persze engem sem kímélt meg, hiszen már látom, a kapcsolatunk elején nem figyeltem az apró jelekre. Én imádtam utazni – ő szívesebben maradt otthon. Én igényeltem, hogy este egyszer-egyszer elmenjek a barátnőimmel beülni valahova, de ezt soha nem nézte jó szemmel. Amikor komolyabbra fordult a kapcsolatunk, az én lakásomba költözünk be, mert ez így neki kényelmesebb volt. Amikor nagy boldogságomra megkérte a kezem, beleegyeztem, hogy eladjuk imádott kis lakomat, hogy a tervezett gyerekek egy békés, Budapest melletti településen nőhessenek fel.  

 

Az esküvőnk ennek ellenére tökéletes volt, életem egyik legboldogabb napjaként emlékszem vissza rá még ma is. A másik kettő a két kislányom születése, akik talán egy kicsit gyorsan is érkeztek egymás után a kertes házba. Aztán ahogy az gyakran lenni szokott, a gyerekekkel együtt nem várt problémák is érkeztek. Egy percig sem mondom, hogy a férjem rossz apa, vagy családfő lett volna. Imádja a lányait, mindent megtenne értük. Csak azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy én másra is vágynék, mint az otthonülő anyuka szerepére.

 

Hároméves volt a nagylányom, amikor először megemlítettem, adjuk be óvodába, hogy a kicsi mellett tudjak otthonról végezhető munkát vállalni. Akkor már több mint három éve voltam otthon, és bármennyire is imádtak a lányaimat, néha úgy éreztem, megőrülök, ha nem csinálhatok valami mást is a gyereknevelésen és a háztartás vezetésén kívül. A csendes kis település, ahol laktunk, olyan volt, mint a börtön: nem volt ott a családom, a barátaim, nem voltak programok, ahova elvihettem volna a lányokat. Szó szerint az volt az egyetlen szórakozásunk, hogy elmentünk délután a játszótérre, majd hazasétálunk. Mivel csak egy kocsit engedhettünk meg magunknak, azt pedig a férjem használta, hogy munkába járjon, hosszabb kirándulásokról nem is álmodhattam.

 

A férjem ennek ellenére hallani sem akart róla, hogy akár otthonról is munkát vállaljak.

 

„A gyerekeknek az a jó, ha együtt vannak, ne adjuk őket óvodába. És különben is, a kicsi nem fog tőled elég szeretetet kapni, ha nem mindig vele foglalkozol” – érvelt.

 

De nem ez volt az egyetlen gond. Megkértem Istvánt, hogy hetente két-három nap este vigyázzon ő a lányokra, hogy el tudjak menni futni. Nem volt hajlandó, azt mondta, nagyon fáradt az egész napos munka után. Pedig nemcsak magam miatt akartam visszanyerni a szülés előtti alakomat – azt is szerettem volna, ha ő újra nőnek néz. Mert nem nehéz kitalálni, ezzel is bajok voltak.

 

És hogy éltem meg mindezt? Nagyon sok lelkiismeret furdalással. Volt olyan éjszaka, hogy órákon át ébren voltam, és csak gondolkoztam. Megvan mindenem, amire vágytam: férj, kertes ház, két gyönyörű gyerek, kutya a kertben – egyszóval nyugodt, kertvárosi élet. De akkor miért nem vagyok boldog? Vágytam a régi életemre, a barátaimra, a munkámra, és arra, hogy egy olyan férfi legyen mellettem, akivel ezt együtt élhetem meg. Senki ne értse félre, nem kalandot akartam, és azzal is tisztában voltam, hogy a hétköznapok minden kapcsolatban tele vannak kihívással. De ha csak egyszer-egyszer visszakaphattam volna azt a régi nőt, aki voltam, nekem az már maga lett volna a boldogság.

 

Ő is tudta, hogy valami baj van, de nem értette, hiába magyaráztam el többször is. Meg akart felelni a tökéletes férj és a tökéletes apa szerepének, csakhogy neki mást jelentett a tökéletes, mint nekem. Ő arra vágyott, hogy munka után itthon várja a vacsora, hogy a garázsban a kocsit szerelje, miközben a gyerekek játszanak a kertben. Ezt az idillt kergette, miközben nem figyelt arra, nekem mi lenne a jó.

 

A fordulópont akkor következett, amikor a nagylányunk iskolába ment. Már a kicsi is óvodás volt, én pedig ujjongtam, hogy végre visszamehetek dolgozni, és egy kicsit újra önmagam lehetek. Erre az én férjem mit mondott? Hogy itt az ideje csinálni egy harmadik gyereket. Ültem a kanapén, néztem rá, és tudtam, komolyan gondolja. És azt is, hogy én ebben a házasságban soha nem lehetek boldog. Ha pedig én nem vagyok az, a gyerekek sem lesznek.

 

Ekkor még mindig nem voltam képes megtenni a döntő lépést. Ránéztem a lányaimra, és sírni tudtam volna: tényleg azt akarom, hogy apa nélkül nőjenek fel? Hogy tehetem meg velük, hogy kiszakítom őket a családi fészekből?  Tűrtem hát tovább, de a harmadik gyerekről továbbra sem akartam hallani. A férjem persze nem értette, és már veszekedtünk is, egyre többször. És igen, a végső lökés is eljött, mégpedig az iskolapszichológus irodájában, ahova azért kerültem, mert az én mindig békés, csendes lányom megrángatta egy osztálytársát a folyosón.

 

„Mondja anyuka, minden rendben van a házasságában?” – tette fel a kérdést a pszichológus.

 

És akkor, ott, annyi év után tudtam, hogy nincs tovább. Hogy ebben a házasságban én már bármit csinálok, boldogtalan leszek. Hogy soha nem találom meg önmagam. És ami még rosszabb: a lányaim ebben a környezetben nőnek fel. Van apjuk, van anyjuk, mégis valahol legbelül nem boldogok.  

 

Most itt ülök, egy küzdelmes év után, de győztesen. A saját lakásomban, a lányaim durmolnak a szomszéd szobában, és hosszú idő után most először érzem azt, hogy boldog vagyok. Hogy ők azok-e? Ezt minden este megkérdezem magamtól. De amikor egy-egy apás nap után (igen, nem csak hétvégére mennek el vele) hazajönnek, hozzám bújnak és azt suttogják, szeretnek, bízok benne, hogy igen.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload