Házasságban, mégis egyszülősen: három nő története

February 3, 2018

Amikor egyszülős háztartásokra gondolunk, leginkább elváltak, vagy özvegyek jutnak eszünkbe. Pedig létezik az egyszülőségnek egy másik, bár ennél sokkal ritkább változata is: amikor a házaspár egyik tagja gyakran és hosszabb ideig távol van. És hogy miért hívjuk mi őket egyszülősöknek? Bár hivatalosan valóban nem azok, de kevesen gondolnak bele, hogy egy hetekre, vagy akár hónapokra egyedül maradt anyuka ugyanolyan problémákkal küzd, mint bármely másik egyszülős társa. Ugyanúgy egyedül viszi a gyereket iskolába, egyedül főz neki, egyedül jár vele a játszótérre és persze éjszaka is társa nélkül hunyja le a szemét.

 

 Illusztráció: Andrew Itaga/Unsplash

 

Cikkünkben most három ilyen édesanyával beszélgetünk, akik férjük munkája miatt pontosan tudják, mit jelent egyedül nevelni egy gyermeket.

 

 

Judit (33) – a férje katona

 

Amikor a párommal megismerkedtem, hihetetlenül imponált a munkája. De hát ki ne szeretné az egyenruhásokat? Élvezettel hallgattam a beszámolóit a lőgyakorlatokról, a kiképzésekről, és a külföldi missziójáról, ahol járt. Aztán hamar megértettem, mit jelent egy hivatásos katona barátnőjének lenni. Szerencsére, amikor megismerkedtünk, nekem volt saját lakásom és sok barátom is, így akkor még nem okozott különösebb problémát, hogy néha egy-egy hétre kiképzésre ment. Sőt, még növelte is a romantikát, hiszen egy hosszabb távollét után mindig szenvedélyesebb lett a kapcsolatunk.

 

 Illusztráció: Oziel Gomez/Unsplash

 

Amikor megkérte a kezem, madarat lehetett volna velem fogatni. Az esküvőnk igazi katonaesküvő volt, ott feszített mellettem egyenruhában, mosolygósan, miközben a társai álltak nekünk sorfalat a templom előtt. Friss házasként az alakulata közelébe költöztünk, hogy ne kelljen olyan sokat ingáznia, így viszont én kikerültem a megszokott közegemből, addigra pedig a kislányunkat is a szívem alatt hordtam, így hatalmas volt a boldogság.

 

A kisbabánk 2015 elején született, mondanom sem kell, hogy csak néhány hónappal később a férjem már a határkerítés mellett találta magát, ahova az elmúlt két évben újra és újra visszarendelik, sokszor hetekre. Eközben kiképzésekre is járnia kell, azaz van olyan hónap, amikor négyből csak egy hétvégén van itthon. Nem mondom, hogy az elején nem voltam kétségbeesve: egyedül egy kisbabával, távol a családomtól és a barátaimtól megviseltek a napok. Tényleg olyan volt, mintha egyedülálló szülő lettem volna, hiába beszéltünk mindennap telefonon és töltött itthon annyi időt, amennyit csak tudott.

 

Ma a lányunk már nagyobb, és én is belerázódtam a szülői feladatokba, és akkor sem esem kétségbe, ha egyedül kell helytállnom.  És arra is gyakran emlékeztetem magam, hogy pontosan tudtam, mivel jár egy katona férj, én pedig még mindig nagyon büszke vagyok rá. Azon is elgondolkoztunk már, hogy az anyagiak miatt – ha lehetősége adódik rá – elmegy egy fél éves külföldi misszióra, de ez még a jövő zenéje. Addig igyekszünk minden időt együtt tölteni, és még mindig ugyanúgy szeretjük egymást, mint az elején – és azt hiszem, ehhez a kényszerű távollétek is hozzájárulnak.

 

Anita (42) – a férje kamionsofőr

 

Amikor elmesélem valakinek, hogy a férjem mivel keresi a kenyerét, egy dolog szokott eszükbe jutni: biztos utcalányokkal csal meg a hosszú utak alatt. Kicsit dühítő ez a sztereotípia a kamionosokkal kapcsolatban, de mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet szokni. Mint ahogy a sokszor kétheti távollétekhez is. Nekem annyiban nincs szerencsém, hogy András hosszabb, nemzetközi fuvarokat is vállal, így másokkal ellentétben gyakran hétvégén sincs itthon. Nem tagadom, sokszor megérezzük a hiányát, főleg, mert fiaink születtek és nekik még inkább szükségük van az édesapjukra. Eszünkbe jutott már az is, hogy munkát vált, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyerekkori álma volt a kamionozás – egyszerűen nem tudnám magamnak megbocsátani, ha ettől megfosztanám.

 

Illusztráció: Rhys Moult/Unsplash

 

És hogyan birkózok meg a mindennapokkal? Nem egyszerűen, hiszen gyakorlatilag egy hónapban egy-két hetet biztosan egyedül vagyok a gyerekekkel, de mostanra már kialakult egy stratégiám. A nagymamáknak sokat köszönhetek, szinte bármikor segítenek, de a barátnőimre is számíthatok. Azt kell, hogy mondjam, idővel tényleg megbirkóztam még a legnehezebb helyzetekkel is. Én ezt úgy fogom fel, mint egy tanulási folyamat, és mindig megpróbálok a jóra koncentrálni, még ha nem is állandóan sikerül. Például pontosan tudom, hogy András nem örökre ment el, és minden egyes alkalommal, amikor hazaér, édes a viszontlátás.

 

Arra is odafigyelünk, hogy legyen időnk egymásra kettesben, ilyenkor a gyerekek a nagymamánál vannak, bár ezt sem akarjuk túlzásba vinni, hiszen amúgy is keveset látják az apjukat. A fennmaradó időben rengeteg családi programot szervezünk, kirándulni és moziba is járunk, vagy csak egyszerűen körbeüljük a vacsoraasztalt, ahol András mindig azokról az országokról mesél, ahol éppen járt. Hiszek benne, hogy ezzel megteremthetjük a valódi család érzését a gyerekeknek, és egyelőre úgy tűnik, jó úton járunk.

 

Márta (46) – a férje üzletember

 

Sok szempontból szerencsés vagyok, hiszen jó körülmények között élek, szerető családom van – és ezeket főleg a férjemnek köszönhetem. Ugyanakkor ezért mindketten nagy áldozatokat hoztunk: én beleegyeztem, hogy itthon maradok a három gyermekünkkel, ő pedig azt, hogy a munkája miatt sokkal kevesebbet lát majd minket, mint szeretne.

 

A férjem egy nemzetközi nagyvállalatnál felelős a külföldi partnercégekért, ezért rengeteget utazik. Valamikor csak egy-két napot van távol, máskor hosszabb utakra küldik és egészen messzire, járt már sokszor Ázsiában, és az Egyesült Államok mindkét partján. Ez elsőre persze hihetetlenül izgalmasnak tűnik, és ahogy már említettem, pontosan tudom, milyen privilégiumokkal jár, remélem, ezt az írást sem veszi senki panaszkodásnak. De azt is hozzá kell tenni, hogy a sok munka miatt teljesen hektikus az életünk, és soha nem tudhatjuk, hogy egy hétvégén együtt leszünk-e, vagy megint csak interneten tudjuk tartani a kapcsolatot.

 

 Illusztráció: Pro Image Photo/Unsplash

 

Néha szoktam viccelődni az elvált barátnőimnek, hogy én is egyszülős vagyok, de ők ilyenkor elég morcosan néznek rám, és azt hiszem, igazuk van. Bármennyire is nehéz egyedül megbirkózni a mindennapokban három gyerekkel, ez azért nem ugyanaz. Nem halt meg a férjem, nem váltunk el, pontosan tudom, hogy előbb-utóbb haza fog jönni. Nekem sem egyetlen fizetésből kell eltartanom a családot. Előfordult már az is, hogy engem is magával vitt egy-egy útra, ilyenkor a gyerekek a nagymamánál vannak.

 

Mégis, amikor estéként álomra hajtom a fejem az ágyban, gyakran eszembe jut, mi lenne, ha minden este itt lenne mellettem és nem kellene azon izgulnom, biztonságban van-e a világ másik oldalán. Talán egyszer majd sikerül, addig is tudom, milyen boldog leszek, ha egyszer végre hazajön.

 

(Interjúalanyaink nevét a saját kérésükre megváltoztattuk.)

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload