Hagyd abba a tablettát és ne mondd el neki. Avagy hogyan ne legyél egyszülő

August 9, 2017

Nem tudom, hányszor hallottam már a családtól, hogy miért nincs még gyerekem. Fogalmam sincs, hányszor vágták a fejemhez, hogy 38 évesen már ideje lenne szülnöm. Azt viszont pontosan tudom, hogy akármennyit papolnak, a döntést nem ők, hanem a párom és én közösen fogjuk meghozni. Akkor is, ha vannak, akik szerint nekem kellene akcióba lépnem. Például úgy, hogy becsapom.

 

„Ne mondd el neki, hogy nem szeded a tablettát, ha majd teherbe esel, úgyis örülni fog neki.”

 

Amikor a fenti mondatot először meghallottam, a barátnőimmel két pohár bor után beszélgettünk a családalapításról. Akkor azt hittem, viccelnek. Amikor a nagynéném a családi ünnepségen súgta a fülembe, nem voltam hajlandó meghallani. Amikor viszont a saját édesanyám biztatott rá ugyanerre egy derűs szombati délutánon, nem hittem a fülemnek.

 

Aki ugyanis ilyet mond, az egy dolgot elfelejt: a gyerek születése két emberen múlik. És most nem a szexre gondolok.

 

 A gyerek két ember döntése, és ezen senki nem változtathat. Illusztráció: freestock.org

 

Kétség nem fér hozzá, idős vagyok a gyerekszüléshez. Harmincnyolc évesen az édesanyám már három gyereket nevelt, a legnagyobb éppen akkor fejezte be az általános iskolát. Édesanyám szerencsés volt: 22 évesen egy nyári házibuliban megtalálta azt a férfit, akivel egy év múlva össze is kötötték az életüket. Nekem ez nem adatott meg, pedig tizenöt hosszú évig kerestem a szerelmet. Nem fogom az okokat részletezni, de nem találtam meg. Hűlt ki, hagytak el, csaltak meg. Van, amikor hibás voltam, és olyan is, amikor nem.

 

Aztán két éve jött ő: akibe belezúgtam, aki viszontszeretett, akivel a mai napig úgy érezzük, meg tudnánk öregedni egymás mellett. De akad egy kis bökkenő: a jelen munkakörében nem tudja még vállalni, hogy apa legyen. Vagyis fizikailag lehetne, de a pici az élete első két évében gyakorlatilag nem látná. Ezért arra kért, hogy várjunk még, legalább egy évet. Én akkor leszek 39. Lehet, nem vagyok normális, de csak és kizárólag az én döntésem, elfogadom-e. Meg az övé.

 

Tudom, hogy nem mindenki tisztességes. Nekem is van barátnőm, aki így esett teherbe. Az apa maradt, a bizalom elveszett és nem is jött vissza soha többé. Most válnak. Vagy ott van a kolléganőm: az ő pasija annyira megharagudott, hogy többé szóba sem akart állni vele. Amiről persze megint megvan a véleményem, de a lényeg nem is ez, hanem hogy azóta mindkét gyermek egyke.

 

Szóval kedves barátok és családtagok: pontosan tisztában vagyok vele, hogy ennyi idősen már egyáltalán nem biztos, hogy összejön a baba. És azzal is, hogy lehet, soha nem leszek anya. Sőt, igen, egy kicsit önzőség is ez a párom részéről, hiszen tisztában van a körülményekkel, mégis a türelmemet kéri. Ennél jobban viszont már csak tudom, hogy soha, de soha nem lennék képes becsapni.

 

Azt mondjátok, ne védekezzek. És azt is, hogy ezt ne áruljam el neki. Én pedig azt, hogy ha ezt valaha megtenném, nem tudnék a tükörbe nézni. Kedves barátok és családtagok: egy gyereket jó esetben két ember vállal. Ketten kelnek fel hozzá éjszakánként, ketten figyelik, ahogy megteszi első lépéseit és ketten aggódnak, amikor éjszaka nem jön haza időben. De mindenekelőtt ketten döntik el, hogy megszülessen. Lehet, hogy én fogom kihordani, de attól még nincs több jogom, mint annak, aki az apjának hívja majd magát.

 

Tehát a válaszom: nem. Nem fogom becsapni, nem fogok neki hazudni csak azért, hogy nekem jó legyen. Nem fogom arra kényszeríteni, amit nem akar. Megbeszélni, vitatkozni lehet, sőt – még el is lehet hagyni a másikat, ha végleg úgy érezzük, nincs esélye, hogy megváltoztassuk. De hogy az akarata ellenére kényszerítsem bele élete legnagyobb döntésébe, arról szó sem lehet.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload