Nem könnyen, de így tanultam meg elfogadni az egyszülőséget

January 8, 2018

A múlt héten történt, de még mindig a hatása alatt vagyok. Éppen a kisfiammal sétáltunk a játszótérre, amikor megállított a szomszédom, és megkérdezte: „hát, akkor most már te is egyedülálló anyuka vagy?”

 

 Illusztráció: David Straight/Unsplash

 

Bevallom, először nem is akartam meghallani, amit mondott. Igen, néhány hónapja mondták ki a válást, de hogy én egyedülálló anyuka lennék? Nos, ez még meg sem fordult a fejemben. Az egyedülálló anyukák az én fejemben csapzott hajjal, melegítőben állnak sorba a boltban, aztán rohannak haza, mert addig a szomszéd figyel a kicsire. Már ha egyáltalán van idejük otthon lenni, hiszen három munkahelyen dolgoznak egyszerre, hogy el tudják tartani a családjukat.

 

Néhány nap múlva aztán elgondolkoztam rajta és rájöttem, hogy ha szigorúan vesszük a definíciót, akkor tulajdonképpen én is egyszülő vagyok. Egyedül nevelem Petit, a volt férjem kéthetente viszi el, azaz 14 napból 12-őt velem van. Két munkahelyen dolgozom, hiszen a pénz jól jön, és a másodikat elég akkor csinálnom, amikor a kisfiam már elaludt.

 

A különbség csak annyi, hogy én nem érzem magam tipikus egyszülőnek. Nem állítom, hogy nem vagyok gyakran fáradt. Azt sem, hogy néha ne lenne jó csak akár egy órára másra bízni a picit, hogy szusszanhassak egyet. És bizony az este is magányos tud lenni. Mégsem érzem, hogy engem sajnálni kellene, és igazából arra is rájöttem, hogy miért.

 

Az egyedülálló szülőség ugyanis nem egy hátrány, csak egy állapot, amit a sok nehézsége ellenére pozitívan is fel lehet fogni. A felelősség érzése például egyszerre lehet rémisztő és felszabadító is, csak attól függ, hogyan nézzük. Senkinek nem kell megfelelnem, senki nem kér számon és alkalmazkodnom kell senkihez. Megterhelő, de ugyanakkor egyfajta szabadságot is ad. Ha belegondolok, az egyszülőség nekem nem egy címke, hanem egy kitüntetés – ugye, hogy mennyire másként hangzik? Így pedig már nekem is könnyebb volt elfogadnom. 

 

Mielőtt bárki rám támadna: egy cseppet sem állítom, hogy nem nehéz. Néha kiabálni tudnék, annyira. Viszont van oka annak, hogy a szokásosnál pozitívabbnak látom a dolgokat: van három elvem, amit követek, mióta egyedül nevelem a fiam. Ezekből akkor sem engedek, ha éppen a mélyponton vagyok.

 

Megbízok magamban. Nem vagyok rossz szülő attól, hogy nincs Petivel minden egyes nap az apja. Akkor sem, ha néha elfelejtek dolgokat, vagy nem úgy alakulnak a napok, ahogy én terveztem. Az ösztöneimre hallgatok, és tudom, hogy igenis jó anyja vagyok a gyermekemnek.

 

Kérek segítséget. Soha nem gondoltam azt, hogy egyedül kellene helyt állnom, hiszen az képtelenség. A kerületben, ahol lakom, például létezik egy családsegítő központ, ahol naponta egy-két órára le lehet vinni a kicsit, és képzett óvónők foglalkoznak vele. Miért ne venném igénybe, ha egyszer van egy ilyen lehetőség? És anyukámat sem szégyellem felhívni, ha valami nem megy. Szerintem ez teljesen természetes.

 

Nem felejtek el kikapcsolni. Az anyaság éjjel-nappali szolgálat, de néha van megállás. Akár csak egy óra a fodrásznál, akár egy kávé a barátnővel, igenis el lehet intézni. Ezek a pillanatok később aztán átsegítenek a nehezebb időszakokon is – és akkor is velem maradnak, amikor majd én is melegítőben, csapzott hajjal fogok sorba állni a boltban.

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload