Amikor abból élsz túl, ami van: kapaszkodó nélkül egyszülőként

October 31, 2018

Mindenki mást mond arról, hogy mikor lesz könnyebb egy babával: az első hat hét után, az első három hónap után, ha már magától felül, ha kúszik/mászik, ha önállóan megy.  A valóság azonban egészen más. Egyszülőként ugyanis a válasz: soha.

 

 Illusztráció: Alessandro di Credico/Unsplash

 

Hiába neveli az ember a kezdetektől önálló játékra, önálló elalvásra, és úgy egyáltalán, önállóságra, mégha alapvetően nincs is sok gond egy kisgyerekkel, a körülményeinken nem tudunk változtatni. Legalábbis az első pár évben valószínűleg nem az az életcélunk, hogy (új) párt találjunk, abból kell túlélnünk, amink van.

 

És néha ez édeskevés. Eleve nagy a verseny az anyukák között, hogy kinek van jobb babája, kinek alussza át hamarabb az éjszakát. Azzal, hogy a kislányom még 14 hónaposan is eszik egyszer éjszaka, nem állok túlzottan előkelő helyen a rangsorban. Aztán vannak azok az anyukák, akiknek észre sem veszi a babájuk, hogy jön a foguk.

 

És vagyunk mi, a kevésbé szerencsések, akik feltehetően a fogzás miatt több hete 1-2 órákat alszanak 3-4-5 részletben. Látom, hogy ez még azokat is megviseli, akiknek klasszikus családi háttere van.

 

Magamról nem is beszélve. Mind fizikailag, mind érzelmileg kikészültem, ráadásul ismét beteg vagyok, amiből a zéró pihenés miatt 2 hete nem tudok kikeveredni.

 

Mivel anyagilag a lakásvásárlás miatt majdnem lenulláztam magamat, folyamatosan jár az agyam, hogy mivel lehetne némi plusz bevételre szert tenni, adott esetben mit tudnék eladni. Korábban olyan szerencsés voltam, hogy nem nagyon kellett azzal foglalkoznom, hogy mire költök, most havi szinten el van osztva, mikor mit veszek meg a kislányomnak, minden egyes hónapban csak a legszükségesebbek szerepelnek a listán. A GYED valóban nem sok mindenre elég...

 

Mindezek mellett az csak hab a tortán, hogy a közhiedelemmel ellentétben egy meglehetősen nehéz természetű édesanyám van, akitől korábban sem kaptam túl sok dicsérő szót, most pedig, ha meg merem említeni, hogy fáradt vagyok, vagy a fáradtság miatt élből visszaszólok, rögtön megkapom, hogy elviselhetetlen vagyok, hogy neki anno sokkal nehezebb dolga volt (persze az soha nem derül ki, hogy miért), hogy biztosan van valami komoly betegségem, amiért fáradt és ideges vagyok.

 

Senkivel nem tudok igazán beszélgetni, a legtöbb hét úgy telik, hogy vasárnap van egy fél órám, amikor apukám vigyáz a kislányomra, én pedig tudok két lélegzetet venni, de ezt leszámítva 0-24-ben csak én vagyok vele. A látszat ellenére nincs segítségem. Akkor sem lenne nehezebb, ha elköltöznék, amit pedig anyagilag így már nem engedhetek meg magamnak.

 

Fogalmam nincs, hol van ennek a spirálnak a vége, igyekszem pozitív maradni, pihenni, amikor délután alszik a kislányom, de egyszerűen nem tudom helyrepofozni magamat, ólmos fáradtsággal telnek a napok, amikor haladva az estébe egyre kevesebb türelmem van.

 

Inkább találkozni sem akarok más anyukákkal, nem vagyok arra kíváncsi, hogy bezzeg neki 3 hetes kora óta soha nem volt fent a babája, és soha nem volt ennyire kipihent.

 

Csak remélni tudom, hogy mielőbb túlleszünk a fogzáson, és visszatérünk egy elfogadható éjszakai kerékvágásba, és végre esélyem lesz a náthából és erős köhögésből is kikeveredni.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload