Ne fosszuk meg a gyermekeket a mesék varázsától

December 18, 2017

Harminc éve kezdett mesélni, ma már a Népmesekincstár mesepedagógiai módszer kidolgozójaként ismerik. Bajzáth Mária kutatási adatokkal is bizonyítani tudja, hogy a történetek fejlesztik a gyermek önismeretét és pozitív énképét, sőt azok a kicsik, akiknek gyakran mesélnek a szüleik, akár másfél évvel is kortársaik előtt járnak szókincs, szövegértés és olvasási fejlettségben. Interjúnkban azt is elárulta, milyen történeteket őriz a népi hagyomány az egyszülős családokról.

 

 Bajzáth Mária harminc éve, pályakezdő pedagógusként kezdett el a mesékkel foglalkozni. Fotó: Egyszülős Magazin

 

Gyermekként mindannyian a mesék világában élünk, de felnőttként hogyan és miért kezdett el foglalkozni ezzel a területtel?

 

Lassan harminc éve, pályakezdőként azt tapasztaltam, hogy a mese, a mesélés erős kapcsolatot, valódi hidat teremt köztem és a gyerekek között. Pályakezdő tanítóként, felső tagozaton kellett éneket tanítom egy kis falusi iskolában. Nem erre volt képesítésem, és eleinte rettenetes élményeim voltak. Senki sem segített, a gyerekeket nem érdekelte az egész, káosz volt, zaj, kész őrület. Tehetetlenségemben, tanácstalanságomban két sírás között mesélni kezdtem, óriási sikerrel.

 

Később viszont nemcsak mesélt, hanem egy komplett mesepedagógiai módszert, a Népmesekincstárt is kidolgozott. Új területre tévedt?

 

A történetek, mesék, mítoszok segítségével való tanítás a régmúltban gyökerezik. Homérosz eposza, a trójai háború eseményeit megéneklő Iliász például korának legfontosabb „tananyaga” volt. Időszámításunk előtt Indiában Mahilá-Rópja királya hívatta magához a mesélő brahmant, mert a nehézfejű hercegek nem akartak tanulni, sem írott könyvet olvasni. A király kérésére a bölcs öt kötetet állított össze, ezekből aztán a királyfik játszi könnyedséggel sajátították el az élet összes bölcsességét. Kínában, a mandarinok képzésének volt fontos része a történetmondás, de a lovagok érzelmi nevelése is történetek segítségével valósult meg. Hosszan sorolhatnám még a példákat.

 

Hogyan segítheti mindez a mostani korban a tanulást, a fejlesztést?

 

A népmese, a népköltészeti alkotások mindig is a tudás átadásának eszközei voltak. Olyan problémamegoldási módokat, válaszokat rejtenek, amelyet generációk halmoztak fel hosszú évszázadok alatt. A módszerben, amit kidolgoztam a népmesék mellett mondókákat, találós kérdéseket, népi játékokat, népdalokat, nyelvtörőket használunk fejlesztésre, nevelésre, tanításra.

 

Tapasztalatai szerint eleget mesélnek-e a szülők a gyerekeknek?

 

A meséből sosem elég. A 3-8 éves korosztálynak a szülők egyharmada mesél rendszeresen, de nagyon sok gyerek kizárólag az óvoda, iskola keretei között találkozik rendszeresen élőszavas mesemondással vagy olvasott történettel. Amikor megtanulnak olvasni, sok szülő úgy gondolja, hogy már nem kell mesélni és gyakran találkozom azzal a tévhittel is, hogy a képernyőn nézett mese pótolni tudja a „valódi” mesélés élményét.

 

A mesélés pozitív előnyeiről sokan beszélnek, de kevesen részletezik, mik azok. Valóban visszakövethető egy gyermek fejlődésében, ha sokat mesélnek neki?

 

Az a gyerek, akinek mesélnek, képes történeteket meghallgatni és követni, összpontosít, figyel. Fejlődik az elemző, rendszerező képessége, a saját és mások életét is képes történetként látni. A népmesékkel odaadjuk a gyereknek a valóság megismerésének egyik csodálatos eszközét, más úton nem megszerezhető tapasztalatok és információk megszerzésére adunk módot. Megerősíthetjük az önbizalmát, önismeretét, énerejét, pozitív énképét, bátorságát, de a sort még hosszan lehetne folytatni.

 

Akár megküzdési módokat is mutat?

 

Sőt, ahány mese, annyifélét. Több, mint 2000 fajta mese maradt ránk, ezek elképesztő változatosságú problémát és problémamegoldást mutatnak. Vannak helyzetek, amelyeket erővel lehet megoldani, van, amit ravaszsággal, van, amit tudással, van, amihez kitartás kell, van, amihez bátorság és hosszan folyathatnám a sort. A népmese attól is zseniális, hogy megmutatja a problémát, és azt is, hogy milyen belső erőforrásunkat mozgósítva, milyen külső segítséget igénybe véve lehet megoldani azt.

 

 Azok a gyerekek, akiknek rendszeresen mesélnek, a szókincsüket tekintve kortársaik előtt járnak. Fotó: Egyszülős Magazin

 

Hátránnyal indulnak azok a gyerekek, akiknek nem mesélnek?

 

Igen, és a felsoroltak miatt nem is kicsivel. Ráadásul, akinek napi rendszerességgel mesélnek, a szókincsét tekintve körülbelül másfél évvel jár a saját kortársai előtt. A szövegértése, az olvasási készsége is jóval fejlettebb lesz. A meghittség és az összekapcsolódás, amit lehetővé tesz az esti mesélés, érzelmi hiányt jelent annak a gyereknek, aki ezt nem kapja meg ezt otthon.

 

Ezért is vezetett egy alapítványt az idei év tavaszáig, amelyben sok-sok önkéntes és szakember mesél gyermekvédelmi gondozásban élő gyerekeknek?

 

Ott az volt a célom, hogy kapjanak élőszavas esti mesét azok a gyerekek, akik a szüleiktől távol, gyermekotthonokban kénytelenek élni. Az volt a cél, hogy tapasztalják meg a mesehallgatás varázslatát, biztonságát, erőt meríthessenek, kapaszkodókat, reményt találjanak a népmesék bölcsességében. Egy héten egyszer el tudjanak merülni, az egyszer volt, hol nem volt világban, ahol kitartással, bátorsággal mindenki hőssé válhat, és a jó elnyeri méltó jutalmát. Ehhez a nagyon nehéz, sokszor embert próbáló feladathoz rengeteg szakember és önkéntes csatlakozott

 

Mi alapján válogatja a meséket? Van olyan, hogy jó mese és rossz mese?

 

A népmese nem gyerekműfaj volt, a ránk hagyott történetek néhány százaléka tartozik a gyermekmesék közé. Azonban rengeteg történet van, amely gondos válogatás után a gyerekek életkori sajátosságait, az őket foglalkoztató kérdéseket figyelembe véve mesélhető, sőt mesélni kell. Rossz népmese nincs, de olyan igen, amit nem mesélünk gyereknek, vagy senkinek nem adunk már tovább, mert üzenete elvesztette az érvényességét. Szerencsére vannak nagyon jó, korosztályokra szabott, kifejezetten gyerekeknek szóló népmeseválogatások, a szülőknek „csak” mesélni kell belőlük.

 

Az egyedülálló szülők gyermekeinek különleges problémákkal is meg kell küzdenie. Segíthet ebben a mese?

 

Mindenképp. A mesehallgatás élő emberi kapcsolatot feltételez, figyelmet, minőségi időt. Mesélés közben összebújhatunk, a testi közelség, a szülő illata, hangja, érintése biztonságos megtartó teret, a közösen átélt mesebeli kalandok különleges, meghitt pillanatokat jelentenek a szülőnek és a gyereknek egyaránt. Bármilyen nehéz helyzetben, a népmese reményt ad, kapaszkodókat nyújt, hogy a jó rossz jóra fordulhat, kitartással, bátorsággal minden bajt, akár a százfejű sárkányt is le lehet győzni. Elvált szülők esetében, a két otthont összekötheti a közösen olvasott könyv, az egyik szülő által elkezdett és a másik által folytatott történet.

 

Találkozott már hasonló esettel a pályafutása alatt?

 

Igen, nagyon sok egyszülős gyereket tanítottam. Az ő varázstárgyaik, kívánságaik gyakran a hiányzó szülővel kapcsolatosak: „Nekem egy olyan varázsszárny kellene, ami minden este elrepít apához, hogy ő is tudjon adni esti puszit”. Az egyik legpontosabban dokumentált történetet a téma egy szeletéről, egy Tudományos Diákköri dolgozat őrzi, amelyet az egyik tanítványom, Tóth Nikolett írt. Az persze nem törvényszerű, hogy az egyszülős gyerek egyszülős mesehőssel azonosul, de a hagyomány nagyon sok mesét őriz a témáról.

 

 „Volt egyszer egy szegény asszony és volt néki három fia.” „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy király, és annak egy szépséges leánya.” Ezekben a mesékben mind hiányzik az apa, vagy az anya, és a hős ebből a hiányhelyzetből kezdi az útját. Próbák, kalandok várják őket is, segítők és ellenfelek kísérik és kísértik őket is, éppúgy, mint a teljes családból indulókat. Sok-sok mese meghallgatása után azt hiszem az egyik kisiskolás tanítványom fogalmazta meg nagyon pontosan: „Nem az a lényeg, hogy ki honnan indul, hanem az, hogy mit raknak a tarisznyájába útravalónak”.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload