Mi is most pontosan a státuszod? „Elvált.” Ez kiábrándító.

June 24, 2017

Nem is tudod pontosan, hogy hol csúszott szét, csak arra emlékszel, amikor már szét volt csúszva.


Egyszer volt, hol nem volt… pedig Isten bizony így kezdődött. Ahogy kéz a kézben vágtátok fel a tortát – gyönyörű fehér torta volt, a belseje meg csupa csoki – és neked ott dobolt a fejedben, hogy „az enyém…vele…örökké”. Szép volt.

Nem is tudod pontosan, hogy hol csúszott szét, csak arra emlékszel, amikor már szét volt csúszva. Mint mikor a békát beteszik a hideg vízbe és nagyon lassan elkezdik melegíteni. Mindig csak egy fokkal melegebb a víz és megint csak egy fokkal és mire a béka észreveszi magát, már forr. Az a hülye béka. Ott bent a fazékban biztos te is érezted, hogy már nem jó. De emlékezni csak arra emlékszel, amikor egyre több sírós estéd volt. Amikor ezredszer értél haza az üres lakásba és az utcán még láttad, ahogy elhúz az autóval. Persze azok is ott sorjáznak a fejedben, amiket te szúrtál el: ezt is hülyén csináltam, ezt is, ezt is… pedig így visszanézve már az elején is olyan egyértelmű volt. Persze, hogy láttad, amit később, csak más színű volt a szemüveged. Ha valamit rosszul csinált, rögtön megmagyaráztad, hogy ez miért jó. Mint ahogy később azt tudtad megmagyarázni, hogy miért rossz bármi, amit tesz. Nem ő változott meg, csak a nézőpontod. Ugyanazokra a barátaidra sértődtél meg, mert barátságtalan megjegyzést tettek rá, akiknek pár évvel később a vállán zokogtál. És úgy szidtad, ahogy ők sosem merték volna.

 

A családod. Anyukád, aki életében először emelte fel a hangját veled szemben. Persze, nálatok nem szokás elválni. A te makulátlan családodban. Mi is most a státuszod? „Elvált.” Kiábrándító. Nála persze más a helyzet. Emlékszel a szomorú történetekre, amiket a gyerekkoráról mesélt, arra, hogy hogy esett szét a családja; hogy hogy felejtették egyszer az iskolában, mert mindkét szülőnek randija volt, csak elfelejtették egyeztetni; hogy mennyire várta, hogy az apja csak egyszer megnézze valamelyik meccsét, de mindig fontosabb dolga akadt. Ahogy hallgattad a történeteit, csak még erősebben akartad, hogy a ti családotok, ez a mostani, más legyen. Ez igazi legyen. Ez család legyen.

 

Aztán mégis elérkezik az a pillanat, amikor már nem megy tovább, amikor már folyton rossz, szúr a szíved és éjszaka arra ébredsz, hogy nem kapsz levegőt és lihegve, rémülten, verejtékben úszva próbálod összeszedni magad. Amikor akár tetszik, akár nem szembe kell nézned azzal, hogy nem megy tovább. Hogy a remény hal meg utoljára, te pedig szomorúan és elkeseredetten nézegeted a hamvait a tenyeredben. Az a vége, amikor már nem hiszel abban, hogy jobb lesz. Elkezdesz készülni arra, hogy vége lesz, készülsz lélekben is, gyakorlatilag is. A másodikkal legalább telik az idő, van, amivel elfoglald magad. Ki kell találni, hogy hol fogsz lakni. Hogy a gyerek onnantól hova jár iskolába. Hogy hol hirdessétek meg a lakást, ezt a közöset, amit pedig annyi szeretettel és gonddal tervezgettél. A konyhát például hónapokig. Mondjuk megérte, mert gyönyörű lett, de innentől már nem te főzöl benne. Kutya fájdalmas dolgok ezek, de legalább haladunk. Ez is megvan. Ezt is elrendezted.

 

 (Fotó: Xavier Sotomayor)

 

De az a másik, na az az igazán pazar. Amikor először kimondod valakinek, hogy „lehet, hogy el fogunk válni”. És várod a hatást. Mint amikor először kimondtad, hogy „össze fogunk házasodni” és akkor is vártad a hatást. Aztán telt-múlt az idő és egyre több ember tudta, hogy ti házasodni fogtok és lassan beleégett a köztudatba, hogy így lesz. Amikor először mondod ki, hogy „válni fogunk”, az is szép lassan elkezd beleégni az agyadba. Először mondunk ki egy tabu szót, amit eddig szigorúan tilos volt. Először csak ízlelgetjük, kóstolgatjuk, haj, de milyen bátrak vagyunk, aztán kimondod megint, valaki másnak is és ahogy telik az idő, szép lassan elfogadod. A kimondás fontos választóvonal, mert onnantól kezdve lesz valóságos. Hogy nektek is el lehet válni. Mint azoknak, akikre előtte úgy néztetek, mint szegény lúzerekre, onnan bentről, a házasság biztos menedékéből. Mostantól a többiek is úgy fognak rád nézni. És ha már mindenki elhiszi, akkor csak az Isten mentheti meg ezt a házasságot. Vagy ő sem.

 

Mi lesz a lakással? Eladjátok? Mikorra? Addig együtt kell élnetek? Így? Ki költözik át a gyerek mellé a matracra? Vagy tartsuk meg a látszatot addig, amíg lehet, csak ügyeljünk kínosan arra, hogy éjjel, fordulás közben nehogy összeérjen a könyökünk? Vagy az ujjunk. Egyáltalán semmink ne érjen össze, mert nem esik jól. Vele már semmi nem esik jól. Mi a következő lépés? Az osztozkodás és az összes szörnyűség? Mi lesz a gyerekekkel? Mikor állunk oda eléjük és mondjuk azt, hogy „üljetek le, szeretnénk veletek beszélni”? Mert ugye ez történik és nem az, hogy anya már hónapok óta panaszkodik a konyhaasztalnál reggeliző kilencévesnek arról, hogy micsoda mocsok alak az apja és most már biztosan elválik tőle. És amíg anya megkönnyebbül, addig a kilencévesnek megáll a szájában a falat, minden reggel megáll, nagy csomó lesz belőle, amit sehogy sem sikerül lenyelni, csak forgatja és alig várja, hogy már indulhasson, hogy felkelhessen az asztaltól és menekülhessen, mert ebben a konyhában nem lehet levegőt kapni, reggelizni meg pláne nem.

 

Gondolatban végigjárod a lakást a bútorokkal: ezt viszem, ez marad, ez eleve az enyém volt, az meg kell a francnak. Aztán elérsz a gyerek szobájáig. Elképzeled, ahogy lepakolja a kis könyveit, összecsomagolja a legóit, amit még karácsonykor kezdett összerakni, de valahogy mindig elakadt, kiszedi a ruháit a szekrényből és kis papírdobozba rakosgatja, végre letisztítja az íróasztalát – a fene egye meg, én nem így akartam rendet azon a rohadt asztalon -, összehajtogatja az ágytakarót, egyenként bepakolja a játékait – és itt úgy érzed, hogy mindjárt szétpattan az agyad. A játékainak itt van a helye, most mi lesz ezekkel a játékokkal? Hova viszed? Mert a saját ruháiddal nincs gond – már alig várod, hogy pakolhass, hogy menekülj, hogy el innen, mert itt csak megfulladni lehet. De mi lesz az övéivel? Ez a te sorsod, a te döntéseid sorozata, de mi lesz az ő ruháival? Az ő sorsával? Hát ez lesz: követi a tiédet. Ami a te sorsod, az az övé is, ami veled történik, az történik vele is. Ha te most elmész, ő megy utánad, mert ezer fonallal kötődik hozzád vagy még annál is többel. Amikor a világra hoztad, arra ítélted, hogy osztozzon a sorsodban. És ha most a csomagolás a sorsod, akkor abban. Akkor neki is csomagolnia kell.

 

Vajon a te gyerekeid mit mesélnek majd, ha megnőnek? Mire emlékeznek? Vajon tíz év múlva lesz-e bátorságod meghallgatni az ő történeteiket? A miénk úgy kezdődött, hogy „egyszer volt..”. És hogy is szoktak véget érni? „És boldogan éltek…”. Igen. Talán majd egyszer. De már nem vele.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload