Az igazság két oldala: miért nem vállalom nyíltan, hogy egyedül vállaltam gyereket?

May 22, 2018

Vannak, akik annak a hívei, hogy az igazság mindennél előrébb való, bármilyen fájdalmas legyen is. Sokáig én is ezt vallottam, így neveltek szüleim. Aztán úgy döntöttem, hogy egyedülálló anyuka leszek Magyarországon. (Szilvia blogjának első részét erre a linkre kattintva olvashatjátok)

 

 Illusztráció: Rawpixel/Unsplash

 

Mielőtt belevágtam volna, sokat olvastam a témában- nem mintha a magyar nyelvű oldalakon sok információ vagy bejegyzés lenne erről. Az idegen nyelvű tartalmakkal más a helyzet, bizonyos országokban sokkal nyíltabban kezelik ezt a kérdést, ami nem csak abban érhető tetten, hogy magánklinikák hirdetik oldalukon, hogy ilyen esetekben is szívesen segítenek, de a különböző élettörténetekről is sokkal többet lehet olvasni.

 

Mindez megerősítette azt, amit már előtte is tudtam: hazánkban ez egy kényes téma. Ettől függetlenül biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az első, akinek ez az "ötlet" kipattant a fejéből, mint ahogy az is biztos, hogy oka van annak, hogy mások sem beszélnek róla.

 

Választhattam, hogy az elsők között leszek, akik a nagy nyilvánosság elé kiállnak, még felkérésem is volt az egyik legnagyobb hazai női portáltól. Ha csak az én életemről lett volna szó, vállaltam is volna. De nem tettem.

 

Úgy éreztem, nincs hozzá elég erőm.

 

Nem mintha egyszerűbb lenne kezelni az előítéleteket, ha valakit terhesen elhagynak, vagy, ha az ember lánya egy rövid kalandból lesz várandós, de még mindig sokkal jobban elfogadják, mint azt, ha valaki úgy dönt, inkább besétál egy magánklinikára. A legtöbb ember számára ez felfoghatatlan, érthetetlen. És ezért elítélendő.

 

Így a világ nagyobbik része felé maradtam az előzőekben vázolt verziónál: rövid kapcsolat, így alakult, egyedül is vállaltam a babát. (legalább ez utóbbi valóban így is van:)

 

Munkahelyemen (ahova úgy gondoltam, hogy a szülés után mindenképpen visszamegyek) egy mélyen vallásos vezetőm volt, akivel több megosztóbb magánéleti kérdésben eleve nem értettünk egyet, nagyjából kizárt, hogy az igazságot elfogadta volna, nekem pedig gondolnom kellett a jövőnkre.

 

Amikor már tudtam, hogy visszaköltözünk a faluba, ahol felnőttem, szintén úgy éreztem, hogy ez nem az a közeg, ahol felvállalhatom a valódi történetemet. Inkább gondolják azt, hogy többdiplomás, több nyelvet beszélőként hogy járhattam így, mint, hogy úton útfélen mindenkinek magyarázkodnom kelljen. Ezerszer elmondani, hogy úgy gondolom, hogy egy nő ebben az évezredben nem fosztható meg az anyaságtól csak azért, mert nem tud stabil kapcsolatot felmutatni.

 

Úgy döntöttem, hogy nem vállalom ezt a tortúrát. Persze így is, úgy is kibeszélnek, így is, úgy is meg vagyok bélyegezve, de így legalább el tudom viselni, és tudok vele nem foglalkozni. Életemben először a magam szempontjából könnyebb utat választottam. Azt, amit tudok kezelni.

Nincs olyan nap, hogy eszembe ne jutna, hogy biztosan így kellett-e tennem. Összesen négyen tudják az igazságot, ha megfelelő korú lesz, a kislányom is meg fogja tudni. Arról jelenleg fogalmam nincs, hogy mit fogok mondani egy 3 évesnek, úgy, hogy neki mindenképp az igazat akarom mondani, miközben a környezetem máshogy tudja. Minden nap gondolkodom rajta. És igen, lelkiismeret-furdalásom van miatta, vele szemben.

 

Ami a legfontosabb, hogy úgy nőjön fel, hogy ne sérüljön azért, mert az anyukája így döntött, és tudja azt, hogy akartam, vártam őt.

 

Ahogy telt az idő a születése után, valami azonban mégsem hagyott nyugodni. Folyton arra gondoltam, hogy nem létezik, hogy egyedül legyek ezzel. Valakinek beszélnie kell a tudatosan vállalt egyszülőségről is. Akkor is, ha névtelenül. Akkor is, ha a nagyközönség számára az ismeretlenbe burkolózom. Ha csak egy valakinek tud erőt adni a történetem, már megérte leírnom.

 

Mindezek ellenére, vagy talán épp ezek miatt mégsem tudok szabadulni az érzéstől: mindent egybevetve nem vagyok annyira bátor, mint sokan gondolják.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload