„Rémálom lett volna, hogy vasárnapi apuka legyek”

June 21, 2018

Mit tehet egy édesapa, ha egy évekig tartó, lelkileg mindenkit megviselő válás után egyedül marad három fiúgyermekével? Megrettenhet a feladat súlyától, vagy megpróbálhat nekik egyszülős édesapaként is mindent megadni. Dr. Grohmann Levente, aki hét éve neveli a váláskor 7,12 és 14 éves fiait, a másodikat választotta. A múlt vasárnapi Apák Napja alkalmából arról beszélgettünk vele, hogyan boldogult és mit tanult az elmúlt évekből.

 

 Illusztráció: Juliane Liebermann/Unsplash

 

Az akupunktőr-természetgyógyász édesapa 2011-ben vált el feleségétől, azóta neveli egyedül három fiát. A felállás elsőre talán furcsának tűnhet, de Levente tudta, hogy nem akar lemondani a gyerekekről, és csak vasárnapi apukaként látni őket.

 

„Beletelt egy kis időbe, amíg megszoktuk, hogy négyesben vagyunk, de mire idáig eljutottunk, már két nehéz év állt a hátunk mögött. A helyzetet nehezíti, hogy sajnos a mai napig nem vagyok beszélő viszonyban a volt feleségemmel, ami nem rajtam múlt, én nyitott lennék a kommunikációra. Sajnos nem így alakult” – mondta.

 

Nem csoda, hogy az édesapa a mai napig úgy érzi: nem sikerült teljesen feldolgozniuk a történteket, és a gyerekeket még ma is frusztrálja a fennálló számukra érthetetlen viszony.

 

„Az igazi nyugalom még most, hét évvel később sem jött el az életünkbe, inkább csak tűzszünetet kötöttünk” – tette hozzá.

 

A gyerekek – akik a bírósági folyamat alatt úgy nyilatkoztak, hogy az édesapjukkal szeretnének maradni – kéthetente hétvégén és a szünidőben találkoznak édesanyjukkal, aki új párjával vidéken él. Természetesen az édesapa miatt, amikor csak szeretnének, a fiúk bármikor találkozhatnak anyjukkal. Leventének pedig meg kellett tanulnia a mindennapokban is ellátnia azokat a teendőket, amiket addig a felesége végzett.

 

„A volt párom hetente csak két napot dolgozott, hogy a hét többi napján a családdal foglalkozhasson. Talán ez is az oka volt, hogy egy idő után rájött, más életre vágyik, és kilépett a kapcsolatból. Nekem ezt azért is nagyon nehéz volt elfogadnom, mert előtte mintacsalád voltunk, mindenki minket irigyelt, a döntése engem teljesen váratlanul ért” – mondta Levente.

 

Az édesapának így nyolc évvel ezelőtt gyökeresen megváltozott az élete, és bár a környezetében mindenki elismerően nyilatkozott róla, a valóságban szinte teljesen egyedül maradt.

 

„Főztem, vásároltam, mostam, jártam az iskolákba, a szülői értekezletekre, fogadóórákra. Vittem őket az edzésekre, különórákra és persze mindeközben dolgoztam. Segítséget az anyukámtól kaptam, aki most a 80. évében is folyamatosan jelen van az életünkben, főzött, vasalt ránk, tanult is a fiúkkal, ha szükség volt rá” – sorolta Levente.  

 

„Tizenegy éve otthagytam a biztos jól fizető gyógyszeripari állásomat, nyitottam egy akupunktúrás rendelőt, ahol hetente három nap, reggeltől estig fogadom a pácienseket, a többiben végzem a házimunkákat és a hétköznapi teendők intézését, amúgy nagyjából a magam ura vagyok. Mostanra a gyerekek majdnem felnőttek, önállóbbak, könnyebb az életünk” – mondta.

 

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének problémák, amelyek megoldását a szülők kapcsolata igencsak megnehezít.

 

„Állandó frusztrációt jelent számukra az édesanyjukkal fennálló viszonyunk és az, hogy nem beszélünk egymással. Mindhárman máshogy reagáltak rá az elfojtástól a mindenkinek való megfeleléstől a dacos nehezebb kamaszkorig. Az elmúlt évig, amikor elmennek az édesanyjukhoz, olyan volt, minta egy másik dimenzióból térnének haza. Két-három nap, amíg visszazökkennek a normális kerékvágásba” – tette hozzá Levente.

 

Az édesapa számára ráadásul nemcsak az jelentett kihívást, hogy a gyermekeinek normális életet biztosítson, hanem saját magában is fel kellett dolgoznia az elmúlt időszak megpróbáltatásait. Ehhez terápiára és drámacsoportba járt, de megismerkedett hozzá hasonló egyszülős apukákkal is, akik érdekes tanulságul szolgáltak. Itt jött rá arra is, hogy mi hiányzik neki az elmúlt évekből.

 

„Amit tettem, egyáltalán nem bántam meg. Biztosan könnyebb életem lett volna, ha az édesanyjuknál maradnak a gyerekek, de számomra a rémálommal volt egyenlő, hogy vasárnapi apuka legyek. Nem tudtam elképzelni, hogy ne lássam őket, ne legyek jelen az életükben minden nap. Persze hálára vagy elismerésre sem számítok, számomra ez teljesen természetes, hogy mindent megteszek értük. Az viszont még mindig elszomorít, ha belegondolok, mi mindent adhattunk volna meg nekik és mennyire más életük lett volna, ha együtt marad a család, de azt is megtanultam, hogy nem lehet és nem is szabad visszatartani senkit, aki úgy döntött, hogy menni akar”– mondta.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload