Te hazajönnél az újszülöttel 24 óra után? Ez a mi véleményünk

June 23, 2017

Van, akit megnyugtat a kórház és van, aki inkább azonnal szabadulna. Pro és kontra az ambuláns szülésről

 

Egy újszülött érkezése minden édesanyának hatalmas élmény. De mi a helyzet a kórházban töltött napokkal? Egy új javaslat szerint hamarosan akár 24 órával szülés után hazamehetnek az anyák, feltéve persze ha mindketten jól vannak és egészségesek. Cikkünkben ketten mondják el a véleményüket a lehetőségről.

 

Engedjétek haza a gyermekeimet – Anna története

 

Akár már a szülést követő 24 órával elbocsáthatják a kórházból az anyát az újszülött babájával – olvasom az újságban, mellettem a babakocsiban szundikáló egyévesemmel. Tizenkét hónapja volt, hogy hazahoztam őt a szülészetről, öt gyötrelmes kórházi nap után. Öt hosszú, soha nem véget érő nap után, amikor se ő, sem én nem tudtunk pihenni, otthon pedig a négyévesem nem értette, miért nem jöhet már haza anyukája a kistesóval.

 

Dani három kiló 70 dekával, és 58 centisen született, tökéletes volt, és ezt nem csak én mondtam. A szülésznő, a gyerekorvos, de még a nővérkék is a csodájára jártak: nem sírt, azonnal elfogadta a tejet, békésen gőgicsélt az ágyam mellett – ha a szobatársaim kisbabái ezt engedték volna. De nem lehet mindenki szerencsés: az újszülöttek igenis sírnak, legyen az reggel, délután vagy éjszaka. Akkor is, amikor a szüléstől teljesen kifáradva megpróbálnál néhány órát aludni. Férfiasan bevallom, én a második nap után könyörögtem néhány csendes percért.

 

És akkor ott van az étel: szegény férjem nem győzte hordani az ebédet és a vacsorát, hogy valami táplálót kapjak a kórházi koszt helyett. Nem viccelek, volt, hogy este egy szelet kenyeret és egy ömlesztett sajtot hozott a nővér. Ha szerencsénk volt, jutott még a cukrozott teából is. A fürdőszobán hat anyuka osztozott –amikor éppen volt melegvíz.

 

Ha jól emlékszem, két nap után kezdtem el könyörögni az orvosomnak, hogy engedjen haza. Szoptatni tudtam, Dani nem sárgult be, én elboldogultam, otthon pedig várt a lányom. A válasz: még meg kell várni a laboreredményeket. A harmadik nap újra megkérdeztem a nővért. A válasz? Az orvosom műt, most nem tudja megírni a zárójelentést. A negyedik nap vasárnap volt, nem is próbálkoztam. Amikor pedig hétfőn végre késő délután átléptük a házunk küszöbét, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Pedig ennek nem így kellett volna lennie.

 

Kedves orvosok és törvényhozók! Tudom, hogy van, aki igényli, hogy bent maradhasson. Igenis vannak tapasztalatlan anyukák, akiknek szükségük van a szakértelmükre és a segítségükre. És akadnak olyan babák, akiknek kicsit hosszabb megfigyelésre van szükségük. De nem mindenkinek! Az én gyerekem, az én életem, legyen hát az én döntésem is. Felelősségteljes anya vagyok, az orvosokra mindig hallgatok, de ha nincs akadálya, hogy hazamenjünk, adják ki azt a zárójelentést. És akárhogy fognak tiltakozni, a harmadik babámnál – ha minden jól alakul – 24 óra múlva én már a kórház kapuján kívül leszek. Mert jogom van hozzá, amivel élni is fogok.

 

(Fotó: Tim Bish)

 

Kérlek, ne dobjatok ki! – Kriszta véleménye

 

A mai napig nem felejtem el a látványt, amikor Katalin hercegné Sarolta hercegnővel a karján kilépett a londoni kórház ajtaján. Mennyi idő is telt el a szülés után? Talán 18 óra? És szegény még képes volt magassarkú cipőt felvenni, hogy jobban mutasson a fotókon. Pedig biztos vagyok benne, hogy szívesebben pihent volna még néhány napot a kényelmes és biztonságos körülmények között.

 

Tisztában vagyok vele, hogy Angliában nagy hagyománya van az ambuláns szülésnek. Annak is, hogy Egyiptomban egy, az Egyesült Államokban átlag két nap után hazaviszik a picit az újdonsült szülők. Tisztában vagyok vele, de nem értek vele egyet. Mert mégis, mi az a néhány nap ahhoz képest, hogy utána egy egész életet együtt töltünk a gyermekünkkel?

 

Az én kislányom hosszú, nehéz szülés után látta meg a napvilágot. Tizenhat órányi vajúdás után, a végkimerülés határán foghattam először a kezembe. Sosem felejtem el azt a földöntúli boldogságot, amit akkor éreztem – és persze a vele együtt hullámokban rám törő végtelen aggodalmat is. Hogy kell megfogni? Mit csináljak, ha sír? Nem akar szopni, most akkor tápszerrel kell etetnem?

 

Nekem igenis kellett az a négy nap a kórházban, amit bent töltöttem vele. A megnyugvás, hogy tudtam, ha nagyon sír, leadhatom a csecsemős nővéreknek, és pihenhetek. A gondolat, hogy bármi kérdésem van, van kinek feltennem. Hogy ha bármi történne, jó kezekben vagyunk. Igen, én is jobban szeretek otthon lenni, az étel is jobb, amit otthon kapok, a körülményekről nem is beszélve. De ha úgy adódik, a magam és a gyermekem érdekében legközelebb is bent maradok, ameddig csak kell. És semmilyen törvényjavaslat nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload